In memoriam Pajti (1997–2007)

Vigyázat! Veszélyesen szomorú és személyes bejegyzés!

Szintén évforduló, de ezúttal másmilyen. Holnap lesz két éve, hogy eltemettük Pajtit. Azóta is hiányzik, 10 évig élt velünk... fiatalságunk kísérője, szárnysegédünk, harcostársunk volt. Szorul a szívünk, gombóc a torkunkban... álljanak hát inkább itt Karinthy szavai, érzéseink kifejezésére:

Tomin kis remegés futott át de a farkát már nem tudta megemelni
Füle mellé fektettem a tenyerem s ekkor elomló erőfeszítéssel
Utoljára még tenyerem öblébe belehajtotta néma fejét
Picit mozgott benne elhelyezkedett mint aki most végleg így marad ott
S még éreztem amint átküldte ereimbe testének utolsó melegét
Tomikám súgtam mégegyszer s tulajdon hangomnak idegen
És távoli és régfeledett muzsikájától most már kiszivárgott
Szememből a könny egyetlen csepp amitől egyszerre minden
Egyszerű lett és meleg és otthonos és érthető mint maga az élet
Most már értettem mit jelent Tomi vad és haragos ugatása
Mikor azt magyarázta vele szavakon túl hogy nem az étel
S nemcsak az ösztöni érdek köti hozzánk hanem valami más
Tenyerembehajtott haldokló feje melyben már nem volt semmi kívánság
S szememben az a kis nedvesség egyszeriben összefolyott
S most én még e könny fanyar utóízével tűnődő szemeimben
Mondom el önöknek bizony mondom nektek mit tudtam meg Tomiról
Mindazokon kívül amit úgyis tudni lehet egy pincsikutyáról
Bizony mondom semmi több ez az eltűnő semmi kis élet tenyeremben
Semmi több maga a tiszta szeretet és mégkevésbé kevesebb
Úgybizony az a bizonyos szeretet amit áhítatos önkívületben
S marcangoló harcokban szomjaz és áhít és keres az emberi lélek...

(Részlet Karinthy Frigyes: Együgyű monológ a kutyaszívről című költeményéből.)