2012. december 7., péntek

Bagó story 10.


Péternek nagy szobái vannak. Társasághoz és társalgáshoz szabott kényelmes fotelei. Izgatott vagyok, mit szólnak egymáshoz Péter és Tamás? Hogy illenek egymáshoz? Méregetem a távolságot, araszolva, mint a magasugrók. Vajon így elsőre, Weöres-ügyben, mennyire emelhetem a lécet? Elkezdenek-e ugrani? Dorombolok, hogy Tamás is megismerje a Zen-lemezt, hiszen az estben elhangzott hasonló eső-ritmus. Most megint ünnepélyesen megfogadom magamban, hogy veszek egy lemezjátszót.
Bagó a súlypontban, tisztes távolságban leheveredik, Dick keresztbe fekszik a kijárat előtt, miután nyáját összeterelte Európa minden tájáról származó képességével. 
Weöres-est, Zen-lemez, mint annyiszor, miattam az érdektelenség lapályára csúszott.
Mindenki elfáradt, de én még mindig forszíroztam a beszédet. Régen, egykor soha nem akartam elaludni, új és új meséket préseltem ki a mesemondó nagypapától és Anyámtól.
Dick a szokott módon búcsúztatott mindenkit, most az elszakadást akadályozta, a kertben végre együtt Bagóval brudert pisiltek.
Ennyit az „elbagózott” Weöres-Szilveszterről

II.

Vérteskozma a legjobb bioszféra az országban. Ezt is csak ott tudtam meg a régi sváb faluban. Azt is, hogy az erdők szélén németek és szovjetek néztek egymással farkasszemet hónapokon keresztül 1944-ben, miközben Budapestért folyt az irgalmatlan harc.
A 49-es kilométerkőnél lefordulsz a tatai műútra, ki van téve egy behajtani tilos tábla, fittyet hánysz neki, és jössz a faluig. Péter mondja, a barátom, a falu miniszterelnöke, építész-filozófus, díszlettervező – és amit akartok.
Erre azért nem számítottam. Erdő, szakadék, sziklás meredélyek, kacskaringós betonút. Az erdő közepén a Vértesben, ahol Mátyás király vadászott volt. Megyek a Trabanttal és Duce-Bagóval, egyre sötétebb lesz, mint a Barlangvasúton a Ligetben. Bagó élvezi a nagyszerű levegőt, bukósisakos helyzetben feszül neki az áramlásnak. Földrajzból kimaradt nekem valahogy a Vértes, ha jól tudom, a Bükkben folytatódik a hegyvonulat. Mindez felkandikál a tudat kapujában, mert a valóság ék alakban vezeti ellenem páncélosait. Hogyan legyen falu az erdőben, szakadékok között? Zihálok, és a félelem támadói előtt egy-két redőny leszalad a tudatomban. Ez sem segít. Izzad a tenyerem. A neurózis pikái belülről döfölnek. Már félek, visszavonhatatlanul. Megadom magam, de sehol sincs senki. „Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam”… Egy-egy útszakasz száz méter sincsen, hajtű hajtűkanyar hátán. Imafoszlányok ügetnek a kerekek nyomában.
Végre, az utolsó pillanatban, mint valamely rossz rendezésben, két legény heverészik az út mentén, a semmiben. Kelepcét, csapdát gyanítok. De nem! Válaszolnak! Ezért el is tévedek, korábban fordulok jobbra. Vashíd, betonút, kanyargás.
Érzem, percről percre őszülök. A fehérség perceg a fejemen. Rág a fehérség, mint a szú. És egyszerre egy angolparknyi térség. Busz, kirándulók, a hegyoldalban padok, fent étterem, miegymás, turistazsibongás. Egy kedves úr útbaigazít, ez itt a Mátyás kút. Megyünk vissza Bagókával a kacskaringón. Megtaláljuk a falut. Először zsákutca-tábla, végre VÉRTESKOZMA felírás.
Sőt, Molnárék is megvannak, Bori is, Péter is, Dick is. Bori dolgozik, Péter gondolkodik. Ő gonddal dolgozik. Agyrém, sipítom, de gyönyörű. Hatalmas tisztáson fekszik a falu, az átmérő legalább tíz kilométer. Svábok, akik elmentek, azoknak háza fillérekért eladó. Így került olcsón a faluba a magyar szellemi elit fő csoportja.
Előhalászom Bagóka három tányérját és a nagy sárga labdát, piros törülközőt. Dicknek piros pöttyös labdája van, de nincs sárga törülközője. Viszont a ház csodálatos sváb parasztház, az udvaron hatalmas szín, két borospince, dombban púposodó kert. 35 ezer forint 25 évi részletre. És a két gyönyörűség: a hűvös, tiszta kerekes kút és a merengő budi. Az élet teljessége.
Lakókonyha sparhelttel, tisztaszoba balra, jobbra lakószoba, a füstölőből lesz a fürdőszoba, az istállóból műterem. Tornác épül majd, és lassam kialakul az új intérieur.
A falu mámoros csendesség. A templom uralkodik a tisztáson, az iskola zárva, nincs elég nebuló, eladó az iskola. (Talán színházat csinálhatnánk magunknak!) A templomba motorbiciklivel érkezik vasárnaponként a haknizó pap.
Sétálni megyünk. Mikulásíze van az indulásnak. Bagó is hegyezi magát, Dick is. Átmegyünk az úton, az egyetlen főutcán, amire felfűződnek a házak fehér ékszerláncban. Azután a kis hídon a temetőbe jutunk. Gyönyörűséges, vidám temető, hatalmas tölgyfa alatt fekszenek a régi, tiszta, szorgalmas svábok. Olyan nobilis vidámság terjed szét a fa alatt, mintha Stefferl gróf, Széchenyi István vendégelné meg barátait reggelire. Csupa friss vitamin az asztalon, a diófa alatt, paradicsom, hagyma, sárgarépa, szalonna, fehérrépa, alma, cseresznye, kakaó. Tépek a floxból, mely vidáman kacsint a halottak felől az élőkre.
Vietnámi gumipapucsban vágunk neki a lucernásnak, az erdő felé, az orosz állások felé; az árkokat, ágyúállásokat a helybeli svábok ásták, feltehetően német zászlót lobogtatva, hogy ne lőjenek a Volksbundra.
Ballagunk térben és a történelmi időben, lucernában. Dick és Bagó, mint Róbert Gida és Micimackó, teljes egyetértésben poroszkálnak. Lassan belénk szivárog a tájból, a virágokból, a derűs kékségből, zöldségből a béke, harmónia. Baktatunk, és filozofálunk. Megtudom, hogy a falu első házában Balczó Bandi, Császár Mónikával és lovával, azután három építész, egy statikus, egy autómérnök, egy iparművész sorban, a sváb bányászok között, akik megbízhatók voltak, itthon maradtak, és most beilleszkednek a magyar értelmiség közé. A házaikat csiricsáré színesből ők is fehérre festik újra, és alkonyatkor eloldják ők is kutyáikat a láncról.
/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./