[…]
Két nap lyuk mutatkozik. Az adót ebben a hónapban már kifizettem, így két teljes napig rendelkezem az életemmel. Mondják meg őszintén: hova lehet ilyenkor menni? Csakis a Balatonra. Haza Szemesre, Szüleimhez.
Már péntek este, nehéz rádiós munka után (Dylan Thomas: A mi erdőnk alján) úgy éreztem: írnom kellene, Buda lankáin, a Rózsadombon, ahol már nem a félhold uralkodik rózsáival, ám világít a telehold, mint ezüst zsömlye a fekete tejben – török topogók vájta lyukakból megszólal az éjszakák nótája, ezer tücsök énekel kánonban. Cirpelő tücskök, akik a nappali Pannóniából érkeztek a budai vájatokba, gyerekhangon énekelnek az epidauroszi basszusok mellett. De így még kedvesebb; leülök az elfeküdt házban, rímelek, megpróbálok rímelni a tücsökzenére. Nem megy, berekedt a tollam. Ilyenkor házat tervez az ember, és a jövőt szövögeti, aztán kiül a felső teraszra a bűnös város fölé, a tücsök vonójára – mint mulatós házban, 100 pengő a vonó végén. Az ember beletúr Isten ismeretlen terítékébe, és szürcsölni kezdi az égi kakaót, sok cukorral.
[…]
Bagó alattam alszik, a szokott helyén, Éva lábainál. Hiába, az éjszaka Éváé, végül is Bagó fiú. Szűz.
Feltápászkodom, anélkül, hogy a cigaretta kiesnék a számból. Gyújtok újra és újra.
Olvasni kezdek, de ugrálnak a betűk.
Az ágyat is kipróbálom, a Napoleon konyakot is, mégsem nyughatom. A konyak társaságában nem merem bevenni az előírt altatót.
Hajnalodik. Halkulnak a tücskök, és a madarak kezdenek hangolni. Szakszervezeti szünet, 4 óra után már a madárdalárda andalít el. Bizalmatlanul hajlok a hajnalra. A nap is fölkel valahol Újpesten. Szent, nehéz álmában / Urabb, mint egy király…
A hold utolsót int a váltótársnak. Az éjszakai műszak véget ért. Bagó lent ilyenkor kifekszik az ajtóba, a levegőbe lógatja a fejét, a semmibe szürcsöl, szagolja-szürcsöli a hajnal illatát. A függöny a hátára lóg, fara a hálóban, kis szőnyegén. Fara a holdé, feje a kelő napé. Napszemüvegét (soleil brise) megigazítja a szemén, zsinóros lágy bundája elomlik a piros-fekete szőnyegen.
Nehéz, nikotinos ébredéssel krákog a város, új villamosok indulnak a fárasztó éjszaka után, autók nyújtózkodnak, ilyenkor a rendőrök is váltanak, a bárokból fáradtan siklanak a taxik. A Búsuló Juhászból a Kis Pipa felé bablevesre. Sietni kell, mert ½6 órakor a bolgárkertész császárok veszik át a terepet.
Átjutottam a holtponton. Hallok mindent, látom nyújtózkodni a gyárakat, és tudom, hogy a kazánfűtők, mint egykor halála felé Édesapám is, az egykori földbirtokos, fűtik a reggelt. Öreg pobjedák pöfögnek a csarnokok és a piacok előtt, szőlőt és répát szállítanak.
L’ouverture. Les préludes.
„Ilyenkor kell indulni Szemesre” – gondolom.
A homályban vaksin szedem össze a holmikat és a köteg gyógyszert, hogy megnyugtassam dr. Pertorini lelkiismeretét. Tulajdonképpen mindegy, melyiket viszem magammal. Ki vesz be a Balaton mellett gyógyszereket?
Igen, Bagókám, indulunk. Megyünk, édesem, a Balatonra, Szemesre. Tudod, a homokpartra, Somogyba. A vízre. A hajón. A mólóra. El fogunk menni mindenhová.
„Sétálni megyünk.” Már talpon is van. Éva felébred a sugdolózásra, mint akit megcsíptek. Búcsúztatja Bagót. Hosszú érzelmes mondatokban elmagyarázza, miért nem tud velünk jönni. Bagó hallani sem akar a kifogásról, ősi megvetéssel veszi tudomásul, hogy csak ketten megyünk.
½6 óra van. „No menjetek, vigyázzatok az úton…” Ehhez hasonló mondatok lengedeznek utánunk, fáradtan esnek a fűbe, mint aki kővel hajigál pacsirták után.
Természetesen Trabanttal megyünk – dönti el Bagó, hiszen ha POC úrral sétál, mindig Trabanttal megyünk, legkedvesebb kutyaházában kényelmes ülés van és kiváló ablak, ahol ki lehet nézni, Dzsinnával a Zsiguliban kényelmetlen, műanyagszagú és nehézkes minden.
Meg kell jegyeznem, Bagó a Zsiguliban is elöl ül, nekem hátra kell mennem, és Bagó is rosszul érzi magát.
Utolsót intünk, és már pöfékelünk is az Endrődin végig. Piszkos harmat lepi el a törökdombot és az autó ablakait. Bagó már szivarozza a reggelt az ablakban. A Hadügy előtt büszke Duce-pózban pöffeszkedik. Zsidóka boldog, mint egy sumír, ha nem a Kazimir rendezi. Szeme előtt a boldogság macesz-szeletei himbálóznak, fején a szél bukósisakba simítja a haját. Bal kezével keményen fogja az ajtót.
A Délinél pirost kapunk. Zsidóka visszaszáll az ablakból, és ábrándosan kacsint. Halálosan unja a KRESZ-t és a várakozást. Hiába, fegyelemre nem oktattam, nekem volt benne részem itt-ott. Inkább ő csillapít engem, ha indulatos vagyok, a KRESZ-hez semmi érzéke, a társadalomról nem vett még tudomást. Nem is fog.
Zöld, mehetünk, Alkotás út vége, Hegyalja úti kereszteződés. Egy pillantás a 120 ezer forintos fám felé, ahol elfelejtették még kitenni az emléktáblát, hogy az Isten különös dramaturgiája folytán karamboloztam, és ájulásomból Kovács Károly szavára ébredtem: Zoli, baszd meg, kelj fel, magyarok vagyunk!
Budaörsnél ködtakaró fedi a földeket. Álmosan fordulnak a takaró alatt a másik oldalukra. Ködpaplanban pöfögünk végig, csak a sztráda tiszta. 80 kilométeres sebességnél Bagó leszáll az ablakból, négykézláb áll az ülésen, és csak a fejét lógatja ki. 100-nál leül, és hátrahajtja a fejét sz ülés támlájára. 110-nél megfordul, és ráhelyezi csitítóan a karomra, mintha sugdosva figyelmeztetne, hogy túl gyorsan hajtunk. Hosszabb távon hátrafekszik az ülésre. Most, mintha tudná, hova megyünk, elolvad a kedveskedéstől. Nyalogatja a kezemet, rám dől, fejét ráhajtja a karomra. Ezernyi figyelmességgel halmoz el. Boldog. Azt képzelem, hogy én is.
/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése