A következő történet több mint elgondolkodtató... Mi történik, ha egy menhelyről hozott kiskutyáról kiderül, hogy képességei miatt többre hivatott annál, hogy egyszerű házikedvenc legyen belőle? Mi történik, ha a gazda felfedezi ezt, sőt, maga is az átlagnál több empátiával rendelkezik embertársai iránt? Egy olyan történetet szeretnénk most megosztani a kedves olvasókkal, amely újra és újra csodálattal tölt el: Jegor menhelyről került gazdájához, majd a sors akarata folytán terápiás kutya vált belőle. Hogy hogyan, erről szól a beszélgetés, Jegor és gazdájának, Zsuzsának csodálatos története.
– Jegor mentett kutyaként került hozzátok. Hogyan találtatok rá?
– Öt évvel ezelőtt történt, amikor szívinfarktust kapott és elpusztult a rottweilerünk, aki még csak nyolc éves volt. A mellette felnőtt mudink, Holló, nagyon megsínylette, hogy egyedül maradt. Három napig bírtuk nézni, ahogy ül a diófa alatt, háttal nekünk és várja a kert végéből előjönni a barátját, akit odatemettünk. Felkerekedtünk a lányommal, és elmentünk a
REX Kutyamenhelyre, ahol már előzetesen tájékozódtunk és egy nyolcfős alomból kiválasztottuk (vagy ő válaszott minket?) egy tündéri, nyakigláb labrador és németjuhász keverék kiskutyát, Jegort. Itt kezdődött tulajdonképpen a terápiás múltunk, csak mi ezt akkor még nem vettük észre…
 |
| Jegor |
– Mikor merült föl a terápiás képzés gondolata?
– Jegor cseperedett, nődögélt, egyre inkább kakaskodott Hollóval, egy kiránduláson pedig úgy döntött, hogy világgá megy. Ekkor határoztuk el, hogy iskolába járunk vele. A
Top Mancs Kutyaiskola volt hozzánk legközelebb, így azt választottuk, persze jött a mudi is, mert egyedül nem volt képes otthon maradni szövegelés nélkül. Jegor nagyon szépen haladt a fegyelmezésben, minden feladatot rendesen végrehajtott, kicsit félénk volt ugyan (még ma is az), de tisztességgel teljesítette, amit kértek tőle.
Egy napon pár ismeretlen ember jelent meg és videózni kezdték, ahogy dolgozunk. A videózás után megkérdezték, nem lenne-e kedvünk terápiás tanfolyamra járni, mert úgy látják, megvan köztünk az összhang. Igent mondtunk és innentől már célirányosan folytatódott a képzés, ha jól emlékszem, minimum egy teljes évig, amikor is vizsgáznunk kellett.
– Hogyan és miből kellett levizsgáznotok?
– A vizsga nagyon összetett és kemény volt és az előtte való felkészülés nem volt könnyű. A vizsga előtt találkoztunk első ízben halmozottan sérült emberekkel, ezt nekem sem volt egyszerű átélni (lelkileg). Rengetegféle feladvány volt, ahol a kutya tűrő- és megoldóképességét tesztelték. Példák:
1: Zörgő fólián kellett átmennie félelem nélkül. Nem én vezettem, mindenki más ebével vizsgázott, ezért ez is eléggé kemény dolog volt, lévén Jegor mimóza lélek, de sikerült ez is. Jegor elég félénk, talán emiatt is alkalmas ennyire a terápiára, mert nagyon empatikus és átérzi mindenki lelkiállapotát.
2: Kerekesszékes mozgássérülthöz kellett bemennie egyedül egy nyikorgó padlójú faházba és teljesíteni a kéréseit. Aztán pedig nagy robajjal eldőlt a mozgássérült ember mankója, de ezt is túlélte – már Jegor, én itt sem voltam jelen, csak az ajtón kívülről drukkolhattam. :)
3: Ekkor kikötötték hosszú pórázra és kapott egy csontot, hogy „megnyugodjon”. Persze ekkor még korántsem volt vége a vizsgának.
4: Amikor már elkezdte volna rágcsálni a csontot, akkor elvették tőle. Ezt is hagyta szegénykém. Emellett láb mellett követés, ültetés, fektetés, otthagyás, vezényszóra behívás: ezek a feladatok képezték az „engedelmes” részét a vizsgának.
6: Értelmi fogyatékos és mozgássérült gyerekek között kellett helytállnia, mégpedig úgy, hogy sokan – vagy tízen – körbevették és nagy ricsajjal rohangáltak körülötte, hozzáértek, rángatták…
7: Szerintem az utolsó volt a legnehezebb feladat a vizsgán: egy kb. 50 cm magas járóbabát hoztak be, aminek a hátához applikáltak egy botot, ezzel lehetett irányítani. Én ezúttal sem voltam a képben, csak Jegor, külön szobában a kísérletvezetővel. Szóval ez az ,,embernek látszó valami” megindult a kutya felé és lassan lépegetett. Megállt, aztán újra elindult. Nézték, mit csinál a kutya. Jegor fülelt, nem tudta hova tenni, nyüszögött, hátrált, aztán óvatosan odament, megszaglászta, megbökdöste és leült nagy tanácstalanul. Akkor a baba egészen közel ment hozzá és megsimogatta. Jegor ezúttal sem mutatott agressziót!
Minden feladat alkalmával kb. 5 cm-ről videózták a kutyát, ami szintén korántsem lehetett zavaró … :) De ezzel a módszerrel tudták kiszűrni az alkalmatlan ebeket. Példaként említem meg, hogy ott álltunk két lépésnyire az egyik vizsgázó kutyustól és nem vettük észre, hogy amikor a gyerekek körbeállták, rohangáltak körülötte, abajgatták, akkor bizony kimutatta a foga fehérjét, ami ugye az agresszió elég nyilvánvaló jele. Emiatt ki is zárták.
– Voltak számodra jelei annak, hogy Jegorból jó segítő kutya lenne?
– Jegor hatalmas empátiával rendelkező kutya, már a terápiás tanfolyam előtt is „gyanús” volt nekem, mert még ha pórázon volt is, pl. a lejtős domboldalon annyira vigyázott, nehogy elrántson, hogy az már feltűnő volt. Ha valamit leejtettem, biztosan ő volt az első (anélkül, hogy ezt tanulta volna), aki odarohant és felvette. Szóval voltak azért előzmények a közös életrajzunkban. A gyerekekkel pedig első perctől kezdve problémamentes volt, bármit szívesen megcsinált nekik.
– A vizsga után hol kezdtetek el dolgozni?
– Miután sikeresen levizsgáztunk mind a ketten, eleinte Down-szindrómás gyerekekhez jártunk, csak annyira messze voltak tőlünk (a város másik felén), hogy mire odaértünk, mind a ketten holtfáradtak voltunk. Így nem lehetett eredményesen dolgozni.
Végül több próbálkozás után a lakóhelyünkhöz közeli Foglalkoztató Otthonban kezdtünk el terápiás foglalkozásokat tartani. Itt leginkább 30 éves korúak illetve idősebbek voltak, sajnos halmozottan sérültek. Olyan is akadt köztük, aki egyáltalán nem tudott kommunikálni, látványosan menekült a kutya elől, amikor beléptünk, de aztán szép lassan – leginkább, mert nagyon kíváncsi és irigy volt – bekapcsolódott a kutyával való játékba, anélkül, hogy észrevette volna. Sőt, ezek után csak ő lehetett az egyetlen, aki inni adott a kutyának és képes volt hosszú percekig simogatni. Ő, aki korábban minden állattól rettegett!
 |
Táp hullik az égből – Budaörsi Foglalkoztató Központ
|
– Jegort fantasztikus adottságai alkalmassá teszik arra, hogy terápiás kutya legyen.
– Igen, ezzel kapcsolatban még egy dologról írnék, ami engem és a többi társunkat is meglepett. Első alkalommal jártunk ott, amikor az egyik tolókocsiban ülő kislányhoz több alkalommal is odament Jegor, majd utána odaszaladt hozzám, rám nézett és vissza. A kislány súlyos oxigénhiánnyal és más egyéb járulékos sérüléssel született, most 20 éves, kommunikációra képtelen, stb. Nem is tűnt fel nekem azonnal, csak amikor hazaértünk, gondolkoztam el rajta, vajon mi oka lehetett Jegornak erre a furcsa viselkedésre? Hiszen őt is, akárcsak a többieket, akkor látta életében először. Felhívtam a Foglalkoztatót, és kiderült, hogy 5 perccel azután, hogy elmentünk, a kislánynak epilepsziás rohama volt. Szóval ezt jelezte a kutya, csak én nem értettem meg a szavát.
– Milyen hosszú egy ilyen terápiás foglalkozás?
– Ezek a terápiás foglalkozások bizony fárasztóak a kutya számára is, mert maximálisan próbál teljesíteni. 6–8 gyereket szemmel tartani, figyelni rájuk, ez nagyon kemény feladat. Általában addig szoktunk maradni, amíg nem látom rajta a fáradtság jeleit, bár újabban már jelzi, azzal hogy lefekszik. Legtöbbször egy óra az az idő, amit még elbír.
– Mire kell figyelned a foglalkozás alatt?
– Fontos az, hogy a kutya folyamatosan kontroll alatt legyen a gazdája által, még ha száz százalékosan megbízható is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gazda képes legyen a kutyája fejével gondolkodni, mindig lássa előre, hogy a kutya mit fog lépni. Ha ezt már elsajátította, és a kutya semmi agressziót nem mutat sem állattal, sem emberrel szemben, akkor talán el lehet kezdeni terápiás kiképzésben gondolkozni. Mindez azonban nagyon is összetett dolog, és szakember kell hozzá, aki ezt eldönti. Elég sok kutyával találkoztunk már, sőt volt köztük terápiás kutyának javasolt eb is, aki a tesztek során nem volt erre alkalmas.
Egy terápiás kutyánál mindenképpen el kell érni, szép szóval, életveszélyes fenyegetéssel (persze csak viccelek), hogy mindig és minden körülmények között szót fogadjon bárkinek. Ez nekünk eddig még sikerült. Igaz, hogy néha el kellett beszélgetni a fejével, de aztán belátta, hogy jobb, ha engedelmeskedik.
– Akkor ez csapatmunka?
– Igen. Soha nem jut eszembe, hogy urambocsá’ féltékeny legyek a kutyámra, mert pontosan tudja, hogy mi itt dolgozunk, és a gazda az én vagyok. Az én kutyám folyamatosan figyel engem, ott van a nyomomban, ha esetleg szükség lenne a segítségére, akkor ott legyen. Megpróbálja kitalálni, hogy mit szeretnék. Figyeli a mozdulataimat, ismeri a testbeszédemet. Ez a terápiás foglalkozásokon sincs másképp. Ha az összhang nincs meg gazda és kutya között, akkor ott terápiázás sem lesz.
– Tényleg, mi kell egyáltalán ahhoz, hogy egy kutyából jó terápiás kutya lehessen? Mi kell a kutya és mi a gazdi részéről?
– Szakmailag nem igazán tudnám meghatározni a „terápiás kutya” fogalmát, mert elég összetett, ehhez minimum etológusnak kéne lennem, ami sajnos nem vagyok. De az empátia, az odafigyelés, a szeméből a gazda felé sugárzó feltétlen szeretet, biztos, hogy nagyon fontos.
Talán még annyi, hogy a kutya is azt akarja, amit a gazda és szeresse csinálni. Ha Jegor nem szeretne terápiázni, nem szeretné a gyerekeket, akkor én most nem írnék róla semmit. De nem is erőltettem volna, a sikeres vizsgánk ellenére sem.
A mi praxisunkban az egy gazda egy kutya felállás vált be, de ez gondolom, hogy az adott helyzettől, körülményektől is függ.
Amikor minket kiválasztottak, a
KEA (Kutyával az Emberért Alapítvány) volt segítségünkre kiváló kiképzőivel, munkatársaival, hogy sikeresen levizsgázhattunk. Ők biztosítottak számunkra gyakorlási lehetőséget, amire nagy szükségünk volt, igazából ott dőlt el, hogy mi mindketten alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra.
A kutya mindenképpen az volt, nem ijesztette meg a mankóval, tolókocsiban közlekedő gyerekek látványa, néhányuk koordinálatlan mozgása (sok kutya ezt nem igazán tudja tolerálni, és sajnos odakap, itt véget is ér a terápiázás számukra). Érdekes, hogy a mankótól sem félt, pedig minden botformájú tárgytól, például a férjem horgászbotjától is bepánikolt. Nem tudni, milyen körülmények között élt addig, amíg mi örökbe nem fogadtuk, illetve a menhelyre be nem került szegény feje, de hogy bánthatták, az szinte biztos.
Elég sok időnkbe került, amíg megértettük vele, hogy mi soha az életben nem fogjuk bántani… Most már el is hiszi.
A
KEA Alapítvány – úgy tudom – folyamatosan indít képzést, náluk lehet jelentkezni, ha valaki kedvet kapott a terápiázáshoz és a kutyája is alkalmasnak tűnik erre a feladatra.
– Ti milyen gyakran jártok „terápiázni”?
– Mostanában a
Down Alapítványhoz járunk heti egy alkalommal terápiás foglalkozásokat tartani, amit mindnyájan nagyon élvezünk Emellett idős emberekhez is járunk, akiknek ugyancsak szükségük van arra, hogy simogathassanak, szeretgethessenek állatokat.
 |
Zolival, szerelem első látásra mindkét fél részéről
|
– Te hogyan viszonyulsz ezekhez a foglalkozásokhoz?
– Nekem tulajdonképpen csak annyi a célom a terápiával, hogy örömet szerezzek ezeknek a gyerekeknek, idős embereknek. El sem hiszitek, hogy a kutya kedvéért sok mozgásában korlátozott kisgyerek mit meg nem képes csinálni! A terápiás foglalkozások általában úgy zajlanak, hogy előtte pár nappal a gondozónővel megbeszéljük, melyik gyereknek mire is lenne szüksége, ahhoz, hogy jól érezze magát. Ennek megfelelően aztán kitaláljuk, mit is fogunk a foglalkozáson játszani. Mind a ketten nagyon szeretünk emberek között lenni, és ha még ezzel segíteni is tudunk rajtuk, örülnek nekünk, ha ott vagyunk, várnak ránk… hát az nagyon jó érzés.
 |
| Zoli |
– Ez egy nagyon megterhelő munka. Mire van szüksége egy terápiás kutyának ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen?
– Mivel a terápiás foglalkozás komoly idegmunkát jelent a kutya számára is, hiszen koncentrálnia kell minden egyes eseményre, gyerekre, a gazda parancsára; ezért célszerű a kutyát másmódon is igénybe venni. Arra gondolok, hogy például egy egyszerű agility-edzés az esetleg felgyülemlett feszültséget gazdánál és kutyánál is segíthet levezetni. Mi megpróbáltuk és jól működött, pedig én gyorsaságban nem tudom felvenni Jegorral a versenyt, sőt, meg sem próbálom, de azért végigfutkorásztam vele a pályát és élveztem én is.
Nagyon regeneráló hatású a természetben tett hosszú séta. Amikor nincs semmi tennivaló, nincsenek szabályok (de azért persze más kutyákat, embereket nem eszünk meg), nyugodtan lehet nyomozni, szaglászni, rohangálni. Arra viszont nagyon oda kell figyelni, főleg vadászkutyák esetében – a tipikusan segítő kutyának tartott labradorok is hajlamosak rá –, hogy a kutya ne iramodjon meg egy vadcsapáson, mert ez egy terápiás kutyánál nem szabad, hogy előforduljon. (Nálunk, bevallom, ez is megtörtént. Nagy ordítozásba fogtam, mire a többi sétáló kutyával együtt ő is méltóztatott visszajönni. Azóta sokkal jobban fülelek, szemmel tartom. Már nem megy vadászni.)
– Akkor azért Jegor is szeret rosszalkodni? :)
– Soha nem vertem meg. Mimóza lélek, elég ha jól leteremtem. Persze próbálkozások vannak a rosszaság felé, de mivel belelátok a fejébe, azonnal megtorlom, még mielőtt hozzákezdene, ilyenkor forgatja a szemeit, hogy honnan is tudja ez, amikor még semmi nem történt. Szemmel láthatóan meg van illetődve.
 |
Jegor, terápiás célból készült davir dog design hámjában
(amely direkt készült ilyen bohókásan sokszínűre)
|
 |
Maga a „terápiás” hám, az oldalán
lecsatolható vöröskeresztes jellel
|
– Remélem, hogy a beszélgetésünk nyomán sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy kiképezzék a kutyájukat és terápiás foglalkozásokra járjanak. Mit tanácsolnál azoknak, akiknek a kutyája nem alkalmas ilyenféle terápiára?
– Az sem probléma, ha a kutya nem alkalmas terápiázni, mert attól még nagyon sok boldog percet tud szerezni azzal, ha hagyja magát simogatni, kedvesen odamegy gyerekekhez, pacsit ad, megtanul jelre „köszönni” stb. Apróbb trükköket is lehet tanítani, hogy minél kevesebb olyan kisgyerek legyen, aki fejvesztve menekül, ha meglát egy kutyát. Sok esetben a szülőknek sem árt egy idegen kutya közelsége. Sok szülő szinte sugallja a gyerekének, hogy a kutya koszos, (persze, de simogatás utána azonnal kezet lehet mosni), harap, „megharap, ha rossz leszel!”… (Egy kutya indokolatlanul soha nem harap. Annak mindig oka van, és legtöbb esetben sajnos az oka az ember maga). Sajnos ezekkel a szavakkal aztán szerencsésen sikerül a gyereket egy életre a kutya ellenségévé tenni. Pedig a kutya barát, társ szeretne lenni, minden erejével. Csak mi nem hagyjuk.
– Köszönöm a beszélgetést és kívánok nektek sok szép együtt töltött évet. Szívből gratulálok ehhez a csodálatos munkához, amit végeztek!
Végezetül pedig íme egy kis videó, Jegor Down-kóros gyerekek közt végzett munkájáról:
