Bagó sztori 2. / Bagó Story 2.

Balatonra indulunk, Zánkára. A Non Stopnál eszünk.

Bagóka hányt, a bokor alatt hűs földet kotor a hasa alá. Melege van. Rekkenő a kánikula.

Tihanynál teljesen elereszti magát, kinyúlik, mintha élettelen lenne, ölemben fekszik. Akalinál Éva már a János vitézből énekel neki, hiszen Bagónak ismernia kell a dallamot, ha már ő a Bagó.

A kiskutya nem tér magához. Fekszik élettelenül. Két állatorvos is nyaral a környéken. Konzíliumot hívunk egybe. Istopyrint kell adni neki mézbe törve, 3 x 1 naponta. Az autóút felkavarta a gyomrát.

Éjjel, mikor Éva már elalszik, magamhoz emelem a kis fekete angyalt, a párnámon fekszik. Van ebben egy kis jogtalan előnyszerzési kísérlet is: szeressen meg engem a kéthónapos beteg kisgyerek.

Adagoljuk szorgalmasan az istopyrint, a mézet megeszi, mást nem vesz be a gyomra. És harmadnapra íme megtörténik a csoda, Bagó vakkant, felugrik, meggyógyult. A boldogság önti el lelkünk szikkadt partjait, az Isten újra ránk mosolygott. Bagóka újra egészséges.

Ez lett a vesztünk. Kis lukat kapart a hevenyészett kertben, a házigazda kitessékel bennünket a lakásból.

Megyünk, boldogan és felhőtlenül, Bagóért nyaralót is cserélünk.

Szepezdre megyünk, és Bagókánk először csoszog be a keresztelővízbe, az olajos, gyönyörű Balatonba. Elkezdi nagy hűségesen kísérni zaklatott életünket.

Bevettük fiunknak a családba.

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./

/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

Az első hám / The first harness

Itt az ideje folytatnunk az újdonságok sorát, amiből több is akad, de mostanában nem jutott időnk dokumentálni őket. Régóta dédelgetett tervünk is megvalósult: elkészült az első hám, mégpedig a vidám csíkos anyagból.

Rendelésre készült, Tücsöknek, de mivel neki és Pocoknak hasonlóak a méretei, így remekül be tudja mutatni állandó modellünk is. Ugyan az ő hosszú szőrével kevésbé érvényesül, de azért talán így is jól látszik. :) Milyen lett?

In memoriam Pajti (1997–2007)

Vigyázat! Veszélyesen szomorú és személyes bejegyzés!

Szintén évforduló, de ezúttal másmilyen. Holnap lesz két éve, hogy eltemettük Pajtit. Azóta is hiányzik, 10 évig élt velünk... fiatalságunk kísérője, szárnysegédünk, harcostársunk volt. Szorul a szívünk, gombóc a torkunkban... álljanak hát inkább itt Karinthy szavai, érzéseink kifejezésére:

Tomin kis remegés futott át de a farkát már nem tudta megemelni
Füle mellé fektettem a tenyerem s ekkor elomló erőfeszítéssel
Utoljára még tenyerem öblébe belehajtotta néma fejét
Picit mozgott benne elhelyezkedett mint aki most végleg így marad ott
S még éreztem amint átküldte ereimbe testének utolsó melegét
Tomikám súgtam mégegyszer s tulajdon hangomnak idegen
És távoli és régfeledett muzsikájától most már kiszivárgott
Szememből a könny egyetlen csepp amitől egyszerre minden
Egyszerű lett és meleg és otthonos és érthető mint maga az élet
Most már értettem mit jelent Tomi vad és haragos ugatása
Mikor azt magyarázta vele szavakon túl hogy nem az étel
S nemcsak az ösztöni érdek köti hozzánk hanem valami más
Tenyerembehajtott haldokló feje melyben már nem volt semmi kívánság
S szememben az a kis nedvesség egyszeriben összefolyott
S most én még e könny fanyar utóízével tűnődő szemeimben
Mondom el önöknek bizony mondom nektek mit tudtam meg Tomiról
Mindazokon kívül amit úgyis tudni lehet egy pincsikutyáról
Bizony mondom semmi több ez az eltűnő semmi kis élet tenyeremben
Semmi több maga a tiszta szeretet és mégkevésbé kevesebb
Úgybizony az a bizonyos szeretet amit áhítatos önkívületben
S marcangoló harcokban szomjaz és áhít és keres az emberi lélek...

(Részlet Karinthy Frigyes: Együgyű monológ a kutyaszívről című költeményéből.)