A következő címkéjű bejegyzések mutatása: quotation. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: quotation. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 26., vasárnap

Gárdonyi Géza: Konstantinápolyi ebek


Olvastam, hogy Konstantinápolyban sok a kutya. Azt olvastam, hogy török városrészekben van a legtöbb, mert a török jó és türelmes, a keresztény ellenben kiméletlen s mikor már sok a kutya, a strichnin-borsók tömeges irtást végeznek közöttük. A kutyák hát inkább a török városrészekben tartózkodnak és kerülik a keresztényeket. Szerettem volna valami képben is látni ezeket a kutyákat, de sohase találtam efféle képre. Brehm is csak leirást ad róluk, pedig egy ujjnyi kis kép is többet mutat, mint akár egy tízrőfös leirás. 
Hogy ezen a tavaszon Konstantinápolyban jártam, láttam ezeket a kutyákat. Nálunk szinte elképzelhetetlen valami, hogy ezernyi ezer kutya éljen bárhol is. Megszoktuk, hogy az eb az embert árnyékként kiséri; vele egy telken lakik és bizonyos szolgálatot végez azért, amiért az ember eltartja. 
De hát hol lakik ott a török fővárosban az a sok kutya? Ki ad neki enni? Hol szaporodnak? Hogyan viselik magukat a millió ember között; ha egyik se gazdájuk? S hogy nem rettegnek ezek az emberek, hogy egy kutya megvész s a következő napon ki kell szaladnia az városnak a falak közül! 
Mindennek a magyarázatát megtaláltam ott a helyszinén. 
Hát először is nem igaz, hogy ezek az ebek csak a török utcákon tanyáznak. A Péra és Galata városrészekben van a legtöbb, pedig ezek keresztény városrészek. Görögök, örmények és más európaiak lakják. Röstelkedéssel irom le, hogy miért itt a legtöbb a kutya. Hát csak azért, mert itt a legnagyobb a rondaság. 
Aki látta ezelőtt 20-30 esztendővel a pesti háromdob-utcát és ennek szomszédos utcáit, az csak még egy kupac szemetet képzeljen minden ház elé és piros sipkát képzeljen az emberek fejére, hű képben látja Péra és Galata utcáit. 
A szemetet este veti ki minden ház lakója az utcára, a kocsiút szélére, de néhol a fal mellé vagy éppen a márványderekú terrasz alá. Egy perc nem telik belé, ott van 5-6-10 többnyire rókaszőrű s birkanagyságu kutya és felzabál mindent, ami rothadékony. Egy a munkájuk a légygyel, a csótánynyal, a természet takarító állataival. Reggelre már csak a por, a szalma, a papiros, rongy és csont marad a szétdult szemétkupacból. Akkor az ebek munkáját a rongyszedők folytatják. 
Ime az ebek tápláléka. 
De van még más is. 
Konstantinápoly girbe-görbe, hegyes-völgyes város. Körülbelül olyan hegyekre épült, mint Buda vára. Azt hiszem, a nők életmódja meg az utcák fárasztó mivolta az oka, hogy olyan piacok, mint az európai városokban, nincsenek. A piac maga megy a házakhoz. Korán reggel megkezdődik az ordítozás, a férfikofák ordítozása. A vizet, tejet, húst, gyümölcsöt, zöldséget az árusok százai hordozzák fel s alá az utcákon s ki bömbölve, ki üvöltve, ki harsogva kiáltja a maga áruját. A háziasszony vagy cselédje csak kinyitja a kaput s int annak, akitől venni akar. 
A halárus ott a kapu előtt a kövezetre teszi a maga nagy fatálát és az éles bárddal ott vág a halból, amennyit vesznek tőle. A mészáros egy öreg gebének a két oldalán hordozza megnyúzott birkáit. Persze deszka van a birkák alatt s félig be is vannak fehér ronggyal takarva. Ott méri a húst a kapu előtt. 
A vándorló piac hulladékaiból jut az ebeknek a nap első felében az élelem. Ott eszi a kutya a véres csontot, a halszárnyat, a bőrnyuzadékot, a tejfellocsadékot, túrómorzsalékot, ahol esik neki. S melyik micsoda falathoz áll legközelebb, megeheti békén: nem rángatják ki egymás szájából, mint a mi kutyáink. 
Délfelé megszűnik ennek a piacnak a forgalma, csak a vizárúsok, gyümölcsösök és salátások maradnak munkában. Ilyenkor már a kutyák elfekszenek. 
De hova fekszenek abban a hasonlíthatatlan nagy emberi nyüzsgésben, amely Péra és Galata utcáit egész nap elfoglalja? 
Hát biz ők lefekszenek a kövezetre: ki a kocsiútra, ki a gyalogjáróra. S ott alszanak a járó-kelő ezernyi láb alatt, oly mélyen és oly jóízűen, hogy talán a pisztolylövésre sem nyitnák ki a szemöket. Az emberek vagy elkerülik, vagy átlépik őket. Kinek is jutna eszébe, hogy egyet rúgjon rajtok, mikor tiz lépéssel odébb megint egy kutyát talál és hát nem is nagy fáradságba kerül egyet-egyet oldalt lépni, kivált ha az ember olyan csöndes lelkű, mint a keletiek. Csak ha véletlenül két-három kutya is összefekszik a gyalogjáró közepén, akkor ugrik ki a boltból valami legény vagy inas és rájok csap. Persze ilyenkor keserves üvöltéssel ugranak odább a szegény állatok. 
És ez a keserves üvöltés megszokott hang ottan. 
A kocsik mindennap megnyomorítanak egypár kutyát, amelyik nem volt elég gyors a lovak lába elől felugrani. A lóvonatok kereke alá is kerül közölök néha. A tömérdek sánta kutya mind ilyen baleset emlékét hordozza. 
Minden utcának megvannak a maga kutyái. Az utca rövidsége vagy hosszusága határozza meg, hogy mennyi.  Ezek az ebek aztán,  – noha egy faj az egész város kutyája, – féltékenyek a maguk utcájára. Ha egy más utcából vagy városrészből való kutya lopakodik oda, seregesen rohannak rá s irgalmatlanul összemarják. És hát ez éjjel nappal gyakran megtörténik. mert ezek az ebek örökké éheznek.
Idegen ember csaknem minden órában felriad az első éjszakán az ebek lármájára s nappal is bámulva nézi, hogyan esik egymásnak tiz-husz kutya s hogyan tépi egymást oly éktelen üvöltés és sikítás között, hogy az ember azt hiszi megsiketül. 
Az ember iránt jámbor és alázatos mindenik. Bármelyiknek pattint vagy szól az ember, örömmel néz reá és csóválja a farkát. Bármelyiket megsimogathatjuk, mintha a magunk kutyája volna s ha hívjuk, szívesen követ mindaddig bennünket, míg azt látja, hogy iránta érdeklődünk. 
És akármelyiket azonnal házi kutyánkká lehetne marasztalnunk, ha volna Konstantinápolyban udvaros ház, de hát itt ha akad is udvar néhol, rendesen a ház tetején van, ahol a kutyák tartása fölösleges. 
Itt-ott a mellékutcákban lát az ember egy-egy kutya-családot is. A kutya ott kölykezik meg, ahol a válságos pillanat eléri. Legfeljebb annyit tesz meg, hogy a fal mellé, vagy a kapusarokba húzódik. Minden házban akad egy jólelkű ember, aki kivet ilyenkor egy gyékényt vagy szőnyegrongyot s a kutya azonnal elfoglalja a kölykeivel. Stambul egy máskülönben forgalmas utcáján azt is láttam, hogy a kutya fészke fölé bádogot tett valami jószívű török. A kutya ugyanis két olyan kő közé vonta magát, amelyik valaha egy kőpad kartámasza volt s a bádog az ebcsaládnak alkalmas fészektetője lett. 
A kicsinyek olyan vörösek és bundásak, mint a medvebocs. Kedves tekintetű jámbor állatkák. Egy ilyen kutyafészeknél Székács Gyula, az én Konstantinápolyban lakó barátom lehajolt és ölbe vett egy kutyakölyket. Én ijedten néztem a kutya-anyára. Azt hittem, hogy megrohanja érte. Még csak nem is morgott. Ahhelyett hogy féltékeny lett volna a kicsinyére, örömmel és boldog nézéssel állt előttünk és a farkát vidáman csóválta, mintha azt mondta volna: 
– No, ugye szép az én kicsinyem! Beillenék akármelyik szalonba úri kutyának! 
Értelmes állatok ezek. Tudják, hogy az ember jótevőjük. 
Mihelyt a kicsinyek lábra tudnak állam, már ott lehet őket látni a fészekhez legközelebb eső szemétdombon. Ott kaparásznak, turkálnak egész nap. 
Természetes, hogy a legnagyobb kutyacsoportok az olyan boltok közelében láthatók, ahol valami élelmiszert árulnak. Mert hát vannak azért ilyen boltok is. Pékek, birkazsirt áruló török hentesek, lacikonyhák és egynéhány mészáros. Az ilyen boltokból minden órában repül az utcára valami jó falat. A kertes korcsmáknak rendesen megvan a maguk állandó kutyavendége is. Ilyen kutyát láttam a stambuli vasuti állomás kertjében. Ennek a kutyának az egyik első lába csuklóban csonka volt. Egyik asztaltól a másikhoz járt és a csonka lábát épp úgy tartotta, mint a koldusok. 
Ez volt az egyetlen kövér kutya, amelyet Konstantinápolyban találtam. 
Ami a megveszést illeti, azt mondják, hogy soha nem történt még, hogy valamelyik megveszett volna. És ezt a kutyák szabad életének tulajdonitják. (Szabad mozgás és szabad szerelem.) 
Vannak a török fővárosban európai kutyák is. Az odaköltöző európaiak viszik magukkal egy-egy kedves pincsit, szettert, vagy buldogot. No ezek ugyan idegenben érzik ott magukat. Ha a gazdájuk zsinóron vezeti is őket, a benszülött kutyák dühös morgása és keserves vonítása kiséri őket mindenfelé s ha meg maguk bátorkodnak ki az utcára, hát ebből a kutyából se lesz ám soha nemesi oklevél! 
Hallottam, hogy valamelyik szultán összeszedette egyszer valamennyit s átvitette egy kis lakatlan szigetre. A kutyák éjjel-nappal ott sokadoztak és vonítottak a parton a főváros felé s egymást falták fel éhségükben. 
A hajósok a szívreható inséget elmondták a fővárosban s a kisérletnek az lett a vége, hogy a megmaradt kutyákat megint hajóra szedték és visszahozták Konstantinápolyba. 

(Gárdonyi Géza: Mai csodák. Budapest, Dante, 1925) 

2013. július 27., szombat

Bagó story 11.


[…]

Két nap lyuk mutatkozik. Az adót ebben a hónapban már kifizettem, így két teljes napig rendelkezem az életemmel. Mondják meg őszintén: hova lehet ilyenkor menni? Csakis a Balatonra. Haza Szemesre, Szüleimhez.
Már péntek este, nehéz rádiós munka után (Dylan Thomas: A mi erdőnk alján) úgy éreztem: írnom kellene, Buda lankáin, a Rózsadombon, ahol már nem a félhold uralkodik rózsáival, ám világít a telehold, mint ezüst zsömlye a fekete tejben – török topogók vájta lyukakból megszólal az éjszakák nótája, ezer tücsök énekel kánonban. Cirpelő tücskök, akik a nappali Pannóniából érkeztek a budai vájatokba, gyerekhangon énekelnek az epidauroszi basszusok mellett. De így még kedvesebb; leülök az elfeküdt házban, rímelek, megpróbálok rímelni a tücsökzenére. Nem megy, berekedt a tollam. Ilyenkor házat tervez az ember, és a jövőt szövögeti, aztán kiül a felső teraszra a bűnös város fölé, a tücsök vonójára – mint mulatós házban, 100 pengő a vonó végén. Az ember beletúr Isten ismeretlen terítékébe, és szürcsölni kezdi az égi kakaót, sok cukorral.

[…]

Bagó alattam alszik, a szokott helyén, Éva lábainál. Hiába, az éjszaka Éváé, végül is Bagó fiú. Szűz.
Feltápászkodom, anélkül, hogy a cigaretta kiesnék a számból. Gyújtok újra és újra.
Olvasni kezdek, de ugrálnak a betűk.
Az ágyat is kipróbálom, a Napoleon konyakot is, mégsem nyughatom. A konyak társaságában nem merem bevenni az előírt altatót.
Hajnalodik. Halkulnak a tücskök, és a madarak kezdenek hangolni. Szakszervezeti szünet, 4 óra után már a madárdalárda andalít el. Bizalmatlanul hajlok a hajnalra. A nap is fölkel valahol Újpesten. Szent, nehéz álmában / Urabb, mint egy király…
A hold utolsót int a váltótársnak. Az éjszakai műszak véget ért. Bagó lent ilyenkor kifekszik az ajtóba, a levegőbe lógatja a fejét, a semmibe szürcsöl, szagolja-szürcsöli a hajnal illatát. A függöny a hátára lóg, fara a hálóban, kis szőnyegén. Fara a holdé, feje a kelő napé. Napszemüvegét (soleil brise) megigazítja a szemén, zsinóros lágy bundája elomlik a piros-fekete szőnyegen.
Nehéz, nikotinos ébredéssel krákog a város, új villamosok indulnak a fárasztó éjszaka után, autók nyújtózkodnak, ilyenkor a rendőrök is váltanak, a bárokból fáradtan siklanak a taxik. A Búsuló Juhászból a Kis Pipa felé bablevesre. Sietni kell, mert ½6 órakor a bolgárkertész császárok veszik át a terepet.
Átjutottam a holtponton. Hallok mindent, látom nyújtózkodni a gyárakat, és tudom, hogy a kazánfűtők, mint egykor halála felé Édesapám is, az egykori földbirtokos, fűtik a reggelt. Öreg pobjedák pöfögnek a csarnokok és a piacok előtt, szőlőt és répát szállítanak.
L’ouverture. Les préludes.
„Ilyenkor kell indulni Szemesre” – gondolom.
A homályban vaksin szedem össze a holmikat és a köteg gyógyszert, hogy megnyugtassam dr. Pertorini lelkiismeretét. Tulajdonképpen mindegy, melyiket viszem magammal. Ki vesz be a Balaton mellett gyógyszereket?
Igen, Bagókám, indulunk. Megyünk, édesem, a Balatonra, Szemesre. Tudod, a homokpartra, Somogyba. A vízre. A hajón. A mólóra. El fogunk menni mindenhová.
„Sétálni megyünk.” Már talpon is van. Éva felébred a sugdolózásra, mint akit megcsíptek. Búcsúztatja Bagót. Hosszú érzelmes mondatokban elmagyarázza, miért nem tud velünk jönni. Bagó hallani sem akar a kifogásról, ősi megvetéssel veszi tudomásul, hogy csak ketten megyünk.
½6 óra van. „No menjetek, vigyázzatok az úton…” Ehhez hasonló mondatok lengedeznek utánunk, fáradtan esnek a fűbe, mint aki kővel hajigál pacsirták után.
Természetesen Trabanttal megyünk – dönti el Bagó, hiszen ha POC úrral sétál, mindig Trabanttal megyünk, legkedvesebb kutyaházában kényelmes ülés van és kiváló ablak, ahol ki lehet nézni, Dzsinnával a Zsiguliban kényelmetlen, műanyagszagú és nehézkes minden.
Meg kell jegyeznem, Bagó a Zsiguliban is elöl ül, nekem hátra kell mennem, és Bagó is rosszul érzi magát.
Utolsót intünk, és már pöfékelünk is az Endrődin végig. Piszkos harmat lepi el a törökdombot és az autó ablakait. Bagó már szivarozza a reggelt az ablakban. A Hadügy előtt büszke Duce-pózban pöffeszkedik. Zsidóka boldog, mint egy sumír, ha nem a Kazimir rendezi. Szeme előtt a boldogság macesz-szeletei himbálóznak, fején a szél bukósisakba simítja a haját. Bal kezével keményen fogja az ajtót.
A Délinél pirost kapunk. Zsidóka visszaszáll az ablakból, és ábrándosan kacsint. Halálosan unja a KRESZ-t és a várakozást. Hiába, fegyelemre nem oktattam, nekem volt benne részem itt-ott. Inkább ő csillapít engem, ha indulatos vagyok, a KRESZ-hez semmi érzéke, a társadalomról nem vett még tudomást. Nem is fog.
Zöld, mehetünk, Alkotás út vége, Hegyalja úti kereszteződés. Egy pillantás a 120 ezer forintos fám felé, ahol elfelejtették még kitenni az emléktáblát, hogy az Isten különös dramaturgiája folytán karamboloztam, és ájulásomból Kovács Károly szavára ébredtem: Zoli, baszd meg, kelj fel, magyarok vagyunk!
Budaörsnél ködtakaró fedi a földeket. Álmosan fordulnak a takaró alatt a másik oldalukra. Ködpaplanban pöfögünk végig, csak a sztráda tiszta. 80 kilométeres sebességnél Bagó leszáll az ablakból, négykézláb áll az ülésen, és csak a fejét lógatja ki. 100-nál leül, és hátrahajtja a fejét sz ülés támlájára. 110-nél megfordul, és ráhelyezi csitítóan a karomra, mintha sugdosva figyelmeztetne, hogy túl gyorsan hajtunk. Hosszabb távon hátrafekszik az ülésre. Most, mintha tudná, hova megyünk, elolvad a kedveskedéstől. Nyalogatja a kezemet, rám dől, fejét ráhajtja a karomra. Ezernyi figyelmességgel halmoz el. Boldog. Azt képzelem, hogy én is.

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./


2012. december 7., péntek

Bagó story 10.


Péternek nagy szobái vannak. Társasághoz és társalgáshoz szabott kényelmes fotelei. Izgatott vagyok, mit szólnak egymáshoz Péter és Tamás? Hogy illenek egymáshoz? Méregetem a távolságot, araszolva, mint a magasugrók. Vajon így elsőre, Weöres-ügyben, mennyire emelhetem a lécet? Elkezdenek-e ugrani? Dorombolok, hogy Tamás is megismerje a Zen-lemezt, hiszen az estben elhangzott hasonló eső-ritmus. Most megint ünnepélyesen megfogadom magamban, hogy veszek egy lemezjátszót.
Bagó a súlypontban, tisztes távolságban leheveredik, Dick keresztbe fekszik a kijárat előtt, miután nyáját összeterelte Európa minden tájáról származó képességével. 
Weöres-est, Zen-lemez, mint annyiszor, miattam az érdektelenség lapályára csúszott.
Mindenki elfáradt, de én még mindig forszíroztam a beszédet. Régen, egykor soha nem akartam elaludni, új és új meséket préseltem ki a mesemondó nagypapától és Anyámtól.
Dick a szokott módon búcsúztatott mindenkit, most az elszakadást akadályozta, a kertben végre együtt Bagóval brudert pisiltek.
Ennyit az „elbagózott” Weöres-Szilveszterről

II.

Vérteskozma a legjobb bioszféra az országban. Ezt is csak ott tudtam meg a régi sváb faluban. Azt is, hogy az erdők szélén németek és szovjetek néztek egymással farkasszemet hónapokon keresztül 1944-ben, miközben Budapestért folyt az irgalmatlan harc.
A 49-es kilométerkőnél lefordulsz a tatai műútra, ki van téve egy behajtani tilos tábla, fittyet hánysz neki, és jössz a faluig. Péter mondja, a barátom, a falu miniszterelnöke, építész-filozófus, díszlettervező – és amit akartok.
Erre azért nem számítottam. Erdő, szakadék, sziklás meredélyek, kacskaringós betonút. Az erdő közepén a Vértesben, ahol Mátyás király vadászott volt. Megyek a Trabanttal és Duce-Bagóval, egyre sötétebb lesz, mint a Barlangvasúton a Ligetben. Bagó élvezi a nagyszerű levegőt, bukósisakos helyzetben feszül neki az áramlásnak. Földrajzból kimaradt nekem valahogy a Vértes, ha jól tudom, a Bükkben folytatódik a hegyvonulat. Mindez felkandikál a tudat kapujában, mert a valóság ék alakban vezeti ellenem páncélosait. Hogyan legyen falu az erdőben, szakadékok között? Zihálok, és a félelem támadói előtt egy-két redőny leszalad a tudatomban. Ez sem segít. Izzad a tenyerem. A neurózis pikái belülről döfölnek. Már félek, visszavonhatatlanul. Megadom magam, de sehol sincs senki. „Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam”… Egy-egy útszakasz száz méter sincsen, hajtű hajtűkanyar hátán. Imafoszlányok ügetnek a kerekek nyomában.
Végre, az utolsó pillanatban, mint valamely rossz rendezésben, két legény heverészik az út mentén, a semmiben. Kelepcét, csapdát gyanítok. De nem! Válaszolnak! Ezért el is tévedek, korábban fordulok jobbra. Vashíd, betonút, kanyargás.
Érzem, percről percre őszülök. A fehérség perceg a fejemen. Rág a fehérség, mint a szú. És egyszerre egy angolparknyi térség. Busz, kirándulók, a hegyoldalban padok, fent étterem, miegymás, turistazsibongás. Egy kedves úr útbaigazít, ez itt a Mátyás kút. Megyünk vissza Bagókával a kacskaringón. Megtaláljuk a falut. Először zsákutca-tábla, végre VÉRTESKOZMA felírás.
Sőt, Molnárék is megvannak, Bori is, Péter is, Dick is. Bori dolgozik, Péter gondolkodik. Ő gonddal dolgozik. Agyrém, sipítom, de gyönyörű. Hatalmas tisztáson fekszik a falu, az átmérő legalább tíz kilométer. Svábok, akik elmentek, azoknak háza fillérekért eladó. Így került olcsón a faluba a magyar szellemi elit fő csoportja.
Előhalászom Bagóka három tányérját és a nagy sárga labdát, piros törülközőt. Dicknek piros pöttyös labdája van, de nincs sárga törülközője. Viszont a ház csodálatos sváb parasztház, az udvaron hatalmas szín, két borospince, dombban púposodó kert. 35 ezer forint 25 évi részletre. És a két gyönyörűség: a hűvös, tiszta kerekes kút és a merengő budi. Az élet teljessége.
Lakókonyha sparhelttel, tisztaszoba balra, jobbra lakószoba, a füstölőből lesz a fürdőszoba, az istállóból műterem. Tornác épül majd, és lassam kialakul az új intérieur.
A falu mámoros csendesség. A templom uralkodik a tisztáson, az iskola zárva, nincs elég nebuló, eladó az iskola. (Talán színházat csinálhatnánk magunknak!) A templomba motorbiciklivel érkezik vasárnaponként a haknizó pap.
Sétálni megyünk. Mikulásíze van az indulásnak. Bagó is hegyezi magát, Dick is. Átmegyünk az úton, az egyetlen főutcán, amire felfűződnek a házak fehér ékszerláncban. Azután a kis hídon a temetőbe jutunk. Gyönyörűséges, vidám temető, hatalmas tölgyfa alatt fekszenek a régi, tiszta, szorgalmas svábok. Olyan nobilis vidámság terjed szét a fa alatt, mintha Stefferl gróf, Széchenyi István vendégelné meg barátait reggelire. Csupa friss vitamin az asztalon, a diófa alatt, paradicsom, hagyma, sárgarépa, szalonna, fehérrépa, alma, cseresznye, kakaó. Tépek a floxból, mely vidáman kacsint a halottak felől az élőkre.
Vietnámi gumipapucsban vágunk neki a lucernásnak, az erdő felé, az orosz állások felé; az árkokat, ágyúállásokat a helybeli svábok ásták, feltehetően német zászlót lobogtatva, hogy ne lőjenek a Volksbundra.
Ballagunk térben és a történelmi időben, lucernában. Dick és Bagó, mint Róbert Gida és Micimackó, teljes egyetértésben poroszkálnak. Lassan belénk szivárog a tájból, a virágokból, a derűs kékségből, zöldségből a béke, harmónia. Baktatunk, és filozofálunk. Megtudom, hogy a falu első házában Balczó Bandi, Császár Mónikával és lovával, azután három építész, egy statikus, egy autómérnök, egy iparművész sorban, a sváb bányászok között, akik megbízhatók voltak, itthon maradtak, és most beilleszkednek a magyar értelmiség közé. A házaikat csiricsáré színesből ők is fehérre festik újra, és alkonyatkor eloldják ők is kutyáikat a láncról.
/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2012. március 22., csütörtök

Bagó story 9. / Bagó Story 9.


Valami Churchill-arányú whiskyre is emlékszem, hiszen jól érezzük magunkat, nem úgy, mint Rommel El Alameinnél. Weöres-Szilveszternek nevezzük a margarétás tavaszi estét a nyárban. Járunk a sorok között, mint tulajdonos új házában. Járunk a lakó és a kőműves, hárman Weöressel, ünnepi ruhában és virág-kokárdával. Noszogatom Tamást, érzi-e, hogy történelmi pillanatot élünk át; Weöres 60 év alatt először 60 percig a Rádióban. Valami nagy rehabilitációját sejtjük a fukar időnek, ülünk megdicsőülten a whisky-cseppek romjain, labdázunk a boldogságunkkal. Egyszer csak Éva szólal meg a hangfalakban, Bagó hirtelen felpattan, Amerikáig hangzó csaholásba kezd. Kikéredzkedik az előszobába, onnan a gangra, és lerohan az udvarra. Kandúrt vagy cicamenyecskét ugatott-e, vagy Amerika elleni dühét okádta a keramitkockákra, nem tudom.
Vége a műsornak. Csend van, Bagót újra visszacepeltem, ő is csendes.
Ilyenkor rágyújt az ember vagy gyertyát gyújt, vagy ha van miből, újra tölt, várja a Himnuszt stb. Telefonokat várnak. Gratulációt, ujjongást. „Hát ezt nem hittem volna.” „Kérlek, fantasztikus.” És egyebeket. Eldöcög egy negyedóra. Semmi. Nem értem. Ő sem érti.
Nem értjük a csendet.
Dajka Margitka számát. Hívjuk fel Margitkát! S várta, ő hallgatta. Mit mond? „Koncert, koncert, gyönyörű volt!”
Azután újra a süket csönd. Bagó is csöndes. Talán unja magát vagy talán minket... És Pétert is fölhívom! Péter építész. Péter a barátom. A tudás biztos fölényével a barátom. Félig-meddig udvari bolond, félig tanítvány vagyok nála. Nehéz dolog a barátság.
Hallgatta. „Egyébként fölmehetünk?”
Felmegyünk.
Boldog izgalom Péterhez menni. Ott mindig történik valami. Velem történik valami. Okos, mint a nap. És tehetséges. Húsz év alatt csak egy dolgot sikerült neki szállítanom , ami igazán felkeltette érdeklődését: Zen-buddhista lemezeket, Huszárik Zolitól. Csak én kapok mindig valamit.
Megyünk a speciális Trabanttal, a Körszállóhoz. 
Csengetünk és Dick válaszol. Dick egy más műfaj. Nem is kutya. Inkább saját szobra. A Nagy Brehmből vagy a mesekönyvből lépett elő, vagy az Állatkertből, a Mesék Birodalmából.
Dick mégis ugat. Talán sebesen mesél. Hogy jött valaki, jöjjetek! Persze védi is a lakást, látványosan, mesésen. Mégis bejutunk valahogy, mert Dick Für Alle Fälle keresztbeáll az ajtónál, mint utolsó látványos kísérlet.
Dick magas kutya, úri kutya, arisztokrata. Boldog is. Boldog kutya Dick, nem ereszkedik le részletekről csevegni. Az égi vadászmezőkről pottyant a földre. Nagy boája van, mint régi kényes úriasszonynak, színei, mint a régi kedves betétes cipő, barna és fehér. Fehér magas sarkú cipője és mintha kamásnija is lenne. Mindenesetre agárhoz hasonló fejét kényesen viseli. Gentleman, annyi asszonyosság van benne, mint amennyi egy úriemberhez illik. Orosz agár (orosz is annyi van benne, amennyi illik), skót és német juhászok vére folyik benne.
Bagó illemtudó tisztelettel néz rá, lehetőleg elhúzódik tőle, mint az alacsony emberek a magas embertől. Kellő perspektíva szükségeltetik, hogy érintkezni tudjon vele. Mindenesetre érezteti, kellő távolságból, hogy hatezer éve  kikacagja az arisztokrata testmagasságát és kényes pedigréjét.

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2011. december 13., kedd

Könyvjelző – csak neked / Bookmark – only for you


A kutyáknak való biléták után ezúttal a könyvszerető gazdikra gondoltunk. A vörös- vagy sárgarézből készült egyedi fém könyvjelzőket szabadon választható idézettel (akár saját szöveggel), különböző formákban készítjük el. Néhány példa:
We made these unique personalized metal bookmarks for book lovers. These copper or brass bookmarks are handstamped with quotations from hungarian poets (János Pilinszky and Ákos Fodor) and the chinese taoist, Lie-ce.

Fodor Ákos: Haiku

Pilinszky János: Kísértés

Fodor Ákos: Axióma

Lie-ce: A sirályok (részlet)
Ha valaki karácsonyra szeretné meglepni könyvszerető barátait, rokonait egy-egy ilyen különleges könyvjelzővel, pár napig még megteheti, rendeléseket december 20-ig fogadunk el. :)

2011. szeptember 29., csütörtök

Bagó story 8. / Bagó Story 8.


Jön Negrelli úr, jó napunk van. Mesél, közben megrendeljük az ebédet is. Bagó Marschall-májat kap, a legtöbbször nem kell fizetni érte. Ezüsttálban kapja, és fenntartás nélkül befalja.
Ha macska érkezik, sok a tűzfal errefelé, alacsony tetőgerincek, ereszek, Bagó nyugtalanul felugrik, a leugrás helyéhez robog. Úgy látszik, elönti szemét a düh vörös köde, nem követi a macska mozgását, mire odaér, a cica hetedhét határon túl van. Dühében morog és vakkantgat, egykedvűen poroszkál vissza az asztalhoz, mint az egyszeri pecás ballag haza, sikertelen fogás esetén.
A kerthelyiség a boldogság szigete, az anyaölre emlékeztet, a Gundel városligeti kertjéhez, ahol felcseperedtem. A „Ketterhez” hasonlít és a „Zöldfához”, ahol kosárlabdaedzések után ücsörögtünk sok-sok korsó mellett, és némi kenyeret majszoltunk a sör mellé. Emlékeztet a gyerekkoromra, tehát már boldog vagyok, ha meglátom a gesztenyefákat és bokszokat. És valahogy hasonlít a „Kéhlyhez” is, amerre Krúdy járt, Olyan emberi arányai vannak, mint a Balatonnak Szemesnél. Fürdik az ember az ízekben és a zamatokban. Emberi emberek szavába mártózom. Jó itt lenni, jó itt enni, inni, Bagó tudja, hiszen ugyanazt érzi szintén. Gyermekként fürdik a jó ízekben és a boldog nosztalgiában. Éva még Amerikában van, azért marad mindig egy hely számára az asztalunknál. Bagó nem érezteti a félárvaságot, csak elvétve kapom rajta, hogy el-elmélázik valamin. Dzsinna hiányzik. Érti, de nem szól. Magában hordja diszkréten fájdalmát, csak az gyanús, hogy mindenféle pótcselekvést végez, mint mi, ha cigarettázunk vagy iszunk. Hosszasabban, elgondolkozva pisil, hosszan végzi nagydolgát, „szükségét végző vadállat”. Előttem nem szégyelli, séta közben vagy a kertben, de mintha kérné, hogy forduljak el. A kerthelyiségben elvonul, hosszan keresgéli a helyet, de eltűnik a kandi szemek elől.
Mi pedig beszélgetünk. Olyan kellemes megfürdeni egymás gondolataiban, mint a hévízi iszapban dagonyázni. Gesztenyefák borulnak fölénk. A piros asztalterítőkön raznyicákat őriznek jeges whiskyk. Nem messze pontyok hápognak akváriumban, szemben a zenekar galambdúcos székely dobogója, tűzfalak, macskák.
Okosan és szívesen újfent megváltjuk a világot. A raznyica izzó faszénen sült. A sör osztrák, a cigány magyar.
Fizetünk. Hétfő este 8 órakor a Kossuth-adón Weöres Sándor-est van.Margitka sürget, fél, hogy lekési az adást. Hazaviszem, jó örömben búcsúzunk.
Tamáshoz megyünk Bagóval, barátom, aki a Weöres-fantáziát rendezte. Ahogy a Fő utcában zöldre várok, mellém csúszik egy rendőrautó. Volga, négy rendőr. Hátranézek, és íme a rendőrök fülig szaladt szájjal mosolyogják Bagót. Íme! Jó ómen az est előtt.
Tamás már fiával hallgatja a műsort. Bagó nyugodtan és jóllakottan elheveredik a szoba közepén, hármunk közt éppen a súlypontban. Pihen, és hallgatja Weörest, a nagy varázslót.

...őskezdet óta
itt vagyok
de a lepkével
meghalok. 

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2011. április 21., csütörtök

Bagó story 7. / Bagó Story 7.


3. Barátok közt

I.

A filmgyárba megyünk, reggel van, mindenki siet, vagy egyre inkább bámészkodik. Sürög a forgalom. „Ballagó idő.” Fekete István és Dajka Margit reménytelivé teszik a napot.
A filmgyárban magamat is féltem, nemhogy Bagót.
Megússzuk a napot: a stáb is, Margitka is, mint mindig, elbűvölőek. Meg is feledkezem Bagóról, aki néha belátogat a forgatáshoz, elmélázva, mint egy tűzoltó vagy rendész. Nem nógatni akar, csak nem érti, miért kell neki idegenekkel kint tartózkodni az udvaron? A cseppnyi füvön miért kell kint ücsörögnie? Egyáltalában mit csinálok, és mi ez az egész. Erre nem tudok mit válaszolni neki, legfeljebb annyit, hogy magasak az adók. Nem érti ő sem. Minden megkeresett forintból harmincöt fillér az adó. Akkor minek a harmincöt fillért megkeresni, csodálkozik Bagó. Válasz hiányában kizavarom a műteremből.
Margitkát viszem a Trabanton. Hármasban már nagyvilági látványt nyújtunk. Szüntelenül beszélek, természetesen a sebváltót is nehezen kezelem.
Margitkának most macskája van, de volt pulija is. Ezt az egyet hibájául rovom fel, de ki tudja, mi van a háttérben. Így aztán nem mehetünk fel hozzá beszélgetni, mint említettem, Bagó és a cicák ellentéte állandónak látszik. A „Márványmenyasszonyba” megyünk. Minden út a Márvány utcába vezet Negrelliékhez, aki Recsken is dolgozott egy időben, és ott nem konyhai munkát végzett.
Mindig reménykedem, hogy a Főnök jelen van, aki mindig elmondja a nap legfontosabb eseményeit vagy utazásainak történetét. Negrelli úr fáradhatatlanul mesél a törzsvendégeknek, míg feltálalják az ételt. Akkor azután eltűnik. A „Kis lugasban” kezdtünk hozzájuk járni Évával.
A Nagymama most 76 éves, a konyhán dolgozik, mint két fiatal, olyan energiával és olyan munkabírással. Az asszony, Negrelliné a söntésben és a kávéfőzőgép mellett, a gyermekek és a vők a felszolgálók. Negrelli úr mindenütt jelen van. Kedves pincérek csatlakoznak a szép és népes családhoz, elsősorban Miklós, aki egy tisztességes színházi életben színész kellene legyen. De a színházi életünk nem annyira tisztességes.
Követtük őket a „Budagyöngyébe” is, majd évekkel ezelőtt hűségesen a „Márványmenyasszonyba”. 
Bagó ruganyosan ugrik ki a kocsiból, az úttest közepére, indul a vendégfogadó felé. Leülünk egy asztal mellé, Bagó elfekszik az asztal mellett, és sandán figyeli a vendégeket. Aki közeledik új várunkhoz, megugatja.

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2010. november 17., szerda

Bagó story 6. / Bagó Story 6.

II.

Ma reggel Lelle felé sétáltunk Bagóval, másfél kilométer oda, másfél vissza. Reggel nagy széllel zuhogó, hosszú eső érkezett, 1/2 9-kor már sütött a nap. Bagó az utóbbi napokban nem akart sétálni jönni. Kétségbe voltam esve. Bagó úgy tűnt elém akkor, mint szívekkel dobálózó úriasszony, kegyes, jó hölgy, életzsonglőr.
Ma megint gyerek, moszatszagú, sumír gyerek, tócsából tócsába rohan, lót-fut előttem, szív alakú kavicsot hajigálok neki, hogy meginduljon. Szeretelen játékosságra ismét kinyitotta szívét: boldogság és büszkeség költözik ilyenkor belém is, felhőtlen reggel, a felelősségteljes séta fészkelődő-harmonikus tollászkodása a lelkemben.
Átmegyünk a gyerektáboron, és mindennap átsuhan rajtam, hogy az időben, az idővel hogyan jönnek közelebb és közelebb. Meg lehet őket szokni. Az idő nagy illemtanár. Bagó, a szívrabló, a pisiskirály, megtalálja a kellő reakciót, a kapu sarokkövére spriccel egyet bőséges készletéből, és rázza tovább fekete bolyhos farát. Mennyi emberi ügyetlenség, mozgás-kísérlet teljesedik ki benne graciőz mozdulattá. Mozgásfolyammá. A kecsesség, az elegancia valóban valamely delnőhöz hasonlítja ezt a régi gyereket.
Elérünk a fordulóhoz, ahol meg szoktunk pihenni, Bagó berohan az iszapos-moszatos-piskos vízbe, és mikor már harmadszor száguld vissza hozzám, már lába, feje, hasa tele kosszal. Levetem a cipőimet, bemegyek a vízbe, hívom, hogy lemossam. Nehezen cihelődik, aztám megadja magát, és finnyásan tűri, hogy mossam és kinyomogassam, mint egy szivacsot.
Kiparancsolom a fűbe, előremegyünk a kővel rakott parthoz. Pici mólót kanyarítottak egy csónaknak, a part felőli része homok.
A régi Szemes. Homokpart. Kavicsok aranya. Simogató-ölelő drága homok. Negyven év. Megváltozott világ. A víz lassan nyaldossa széles nyelvével a partot, kiteregeti szennyesét, megkönnyebbülve indul vissza az ős-szájba, az anyaölbe, a tóba. Mint szőke, illanó szláv táncosok újra és újra vonalba verődő sorai, úgy érkeznek a part rivaldafényeihez az elomló, megadó kis hullámok. Nyaklánc barna nők nyakán. Gyermekajkon gyöngyöző buborékok.
Közben Bagó, aki először találkozik az igazi régi parttal, boldogságában olyan tüzes körtáncot jár, mint valamely néger törzs az elejtett vad körül. Egyre sebesebben robbantja körbe magát, a homokon újra és újra lepihen, fejét befúrja a nedves homokba. Mintha az anyaföldet csókolgatná. Feje egyre kisebb volt a víztől, egyre őszebb a szakálla a homoktól. A boldogság hangjait rikkantgatja felém, szüntelenül mesél, vitatkozik. Mintha ilyeneket mondana: „Ez igen! Hij, hij, tyű! Nosza! Hip, hip hurrá! Fine!”
Igen, amiket ő mond csekély mondatkészletével, csodálatos gyermeki nyelvén, nem fordítható. A mondatok rövidek, ismétlődnek, de olyan ősi értelműek, mint a Szentírás tömör mondatai. Mint a szentmise ősi szövegei: „Dominus vobiscum”, „Et cum spiritu tuo...”
És miközben öröme „circumdederunt” mozgásait, táncait és hangjait hallgatom, felhős szívem emlékezése megint visszaszáll gyerekkoromba, őskoromba, a kezdethez, az öreg kerekes kúthoz, amiből elmélázva húzogatom felfelé múlt, az agyam ágyában elnyúlt múlt vödreit. Néha, mint agyi abortus, kaparom le a lerakódásokat, a régmúlt nemzés nyomait, néha kólikás szomorúsággal húzogatom a vödröket. A felhúzott víz nem hűvös, mint a Deér-villa mohos kútja volt, a víz nem enyhíti szomjúságomat. A jelen köveit mossa alá, mossa, koptatja, üregesíti a perceket.
Így fordul minden percem a múltba; a síkok úgy csavarodnak egymásba, mint a Millenáris betonpályája. Agyam, szívem megcsavart betonteknő.
Míg ábrándozom, Bagó egy egész régi, hosszú, kéthónapos nyarat játszik végig szüntelenül rimánkodva, hogy ne menjünk még. És megint és megint az jut eszembe, hogy az én életemet, gyermekkoromat éli vissza, ugyanúgy örül mindennek, amit én nap nap után temetek, újratemetek valamely szokatlan, mazochista szertartással, naponként unos-untalan.
Belém issza magát a Balaton örök kékje, a reggel aranya már a homokba törte magát. És szemben Zánka. Közel a part. Tavaly, mintha tegnap lenne, 44 év mintha mindennap, minden nap, napra nap, mindennap elvonulna. A kelő Nap kihalássza a Balatonból hajnalban és este, a tejúton, A Göncöl szekerén hejehujás részeg hangulatban távoznak régi napjaim, mint badacsonyi kirándulók, énekelnek le a gránitos buckákon. A játék mindennap ismétlődik. A szertartás elkopott mechanizmussá válik, mint az Ibusz-misék Tihanyban. Állok lelkem kapujában, nézem a felvonulókat, mint ahogy a kormánypáholyból nézi Kádár a május elsejei tömeget.
Fagyott-keserű arccal integetek Isten pórázán.
„Az égbe bál van, minden este bál...”

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2010. augusztus 28., szombat

Bagó story 5. / Bagó Story 5.

2. Balatonszemes

I.

Évának, Amerikába                                                                                                                 1975 július

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.
Egyedül vagyok.
Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.
Szemes a régi. Az emberek idegenek.
Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.
Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben kevesebbet láttad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, te voltál az ünnep.
Nyaralás nincs, alvás is csak altatóval, nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is úgy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. Levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.
Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a abalatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is akarod.
Ha még van idő.                                                                                                                              Zoltán


/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./


Iharos jóvoltából frissült a kutyás gyerekkönyvek gyűjteménye: itt.
The collection of children's books increased thanks to Iharos: here.

Jó hírek érkeztek Bociról: végre otthonra talált!
Good news: Bocika found a wonderful new home!

2010. február 11., csütörtök

Bagó story 4. / Bagó Story 4.

III.

Az autó Trabant. Vitatható. De olcsó, és mindenüvé eljutok ugyanúgy, mint mások.
A specialitás: Trabant+Bagó.
„Bagókám, megyünk”, vagy „sétálni megyünk”. Akármilyen szerencsétlenül érzi magát, ez a Karácsony vagy a Mikulás fényével ragyogja be a törzskönyvezett Bagó napját. Megyünk. – Ez élmény, kaland, játék, hecc. Bagó is úgy reagál, mint a gyermek.
Mikor nyílik az autó ajtaja, Bagó bevágódik a kormány melletti ülésre, áll, míg lehúzom neki az ablakot, amint megindulunk, mellső lábaival (nyugodtan írhatom, kezeivel) kikönyököl az ablakon, lassan előredűl a szélvédő magasságába, és harapja a rohanó levegőt. Szemét behunyja, a szél lefésüli a haját, mintha fekete bukósisak lenne rajta! Szájával tátog, issza a szelet. Kanyarban, fékezéskor lehuppan az ülésre, apprehendál egy kicsinyt, majd visszaszáll az ablakba. A Duce-póz fenekét nekinyomja az ülés háttámlájának, kezével éppen csak érinti az ablakot, törzsével kihajlik. Ellenállhatatlan.
Gyerekek iskola előtt, csoportosan, nagy üdvrivalgással és mutogatással fogadják a látványt. Magányos fiúkák töprengve rugdossák a kavicsot, vonszolják az iskolát maguk után. Kislányok párosával az elgondolkozó kisfiúkról tárgyalnak, nem figyelnek fel. Nagy fiúk a lányokra és a nénikre gondolnak, párosával vitatkoznak ugyanarról.
Táborom a szerelmesekből, felnőttekből és az öregekből rekrutálódik. Magányos nők merengve mosolyognak. Gyermek-nosztalgia. Nők csoportban pletykálnak. Férfi magányosan cipekedik, felhősen a földet nézi. Férfiak párosával politizálnak.
Ifjú szerelmesek közül a fiú eszmél Bagóra boldogan. Hússzorozódnak a közös élmények, tágul a szerelem. Házaspár külön-külön reagál. Ifjú mamák, a temérdek mosolyos gondjuk engedi, boldogan mutogatják a kutyát a gyereknek, aki elméláz – vau-vau. Az ABC-könyv göröngyei gurulnak a szemekbe.
Idős ember és idős asszony csomagokkal, akik a boldogságot már csak szűrve iszogatják, egykedvű információvétellel reagálnak, vagy átlúdbőrzik egy kis öröm a szemük hártyáján. Idős férfi séta közben, mosolyog. Idős asszony ráncolja a homlokát.
Ember kutyával, a saját kutyáját isteníti, nem figyel.
A rendőr nem néz, figyel. Hatalma tudatában szemérmesen vizsgálódik az utcák népe között, vagy csak kocsit lát, feketét, fehéret, tarkát. Barátom mondja, hogy Berlintől errefelé nincs mosolygós rendőr.

/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./

2009. november 8., vasárnap

Bagó story 3. / Bagó Story 3.

II.

Vendég jön, Bagó vakkantva megy elöl, mögötte Éva és a vendég. A kapuból füttyent-getek, kevés sétára hívó reménnyel. Mögéjük lopózom. Bagó, íme, megáll – sejt valamit, de hezitál. Olyan érdeklődéssel és keccsel, csodálkozón tud figyelni, ahogy csak a puli tud.
Az utcán gyüszmékelek a kocsiban, ez csak megzavarja Bagót, aki minden kapunyitáskor beugrik a helyére, és csak igen nehézkesen hajlandó tudomásul venni, hogy nem megyünk autózni. Ezt olyan luftballonos komolysággal teszi, mint a gyermek. „Megyünk sétálni” – számára autóutat is jelenthet. A lényeg a kimozdulás.
Elindulok, szemrehányóan leül a járda mellé. „Poc úr” – így nevezett el engem, talán a Trabant-pocok asszociációból való, de lehet, hogy ironikus éle is van. „Dzsinna fent van a vendéggel.” Dzsinna Évát jelenti, az elnevezés feltehetően az Éva-Zsiguli összetevője.
Azt hiszem naivul, hogy én álmodom az ő álmait, pedig néha világosan érzem, hogy ő álmodik hatezer évével az én percnyi 44 évem felől.
Most nincs szív alakú kavics, így hát imitálom a kőhajítást ennek a rafinált formalistának. Nem indul, pedig rajtakapom, hogy indulón, rebbenő szívvel makacskodik a járda mellett a farán. A füttyögésre végül beadja a derakát, némi csinált lendülettel elindul.
Az Endrődi Sándor utca (az úr költő volt anno) végre aszfaltos út lett hét év után, de megtartotta rózsadombi jellegét. A házak szelíden és boldogan őrzik az utat, és mind-mind egyéniség. A fák, virágok, bokrok, fa villanypóznák békebeli hangulatot árasztanak. Épülő házak mindenfelé: sok a homokbucka. Bagó kedvencei. Beletúr, csúszkál, pisil, és szétpattintja a homokot, mint kakas a szemetet. Jönnek a fák, oszlopok, gazok, téglarakások, kerítésoszlopok, kapuk sarokkövei sorban. A rítus: az illatgóc megtalálása után lábat fel: pisilés. Nemrég még úgy tett, mint a kislányok, négy lábát szétterpesztve, eleresztette magát. Most már nagyfiú, sűrűn emelgeti a lábát. Végül a gyors mozdulatok összefolynak a szemem előtt: valamely fasiszta köszöntéssé állnak össze, természetesen humanista biológiai tüntetéssel együtt. (Bagó a Trabantban is a Ducét idézi, mikor kiáll az ablakba. De erről majd máskor mesélek.)


/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./