In Memoriam Pocok
Ég veled, Pocok! 
2007.06.25.–2018.10.08.
Ez a rész Pocokról szól. Pocokról, aki a davir dog design inspirációja volt, 2009-ben, a kezdeteknél. A bohó, puha, szőrös, játékos, néha idegesítően túlpörgő, csupa rózsaszín nyelv és szőrös tappancs, csupa élet, (időnként zizegő) vibrálás.
Jackson
Pocok (ecsettel a szájában), alagútásó Pocok, az autó hátuljából kérdés nélkül
kiugró, Fészek áruházba berohanó, majd farkalecsapva visszakotródó Pocok, a
tengerbe vetődő Pocok ‒ át akarta úszni, nyilvánvalóan, mert csak 20 méter után
sikerült felhívni magunkra a figyelmét és akkor fordult vissza, amikor én már
kétségbeesetten vetkőztem, hogy utána úszok ‒, az állandóan kíváncsi, a mindent
tudni vágyó, folyton valamit akaró Pocok, a vakítóan értelmes, már-már zseni
agyú Pocok, a kedves, bújós, néha erőszakosan nyomulós Pocok, a mindenáron
emeletre följutni akaró (és a lépcsőkorlát funkciót betöltő polcon könyvek
között fennakadó Pocok, a weisskircheni-i megállónknál kisfiunkkal békésen
falatozó Pocok, a würzburgi szőlősorok között rohanó Pocok… hosszan
sorolhatnám.
Ezer
kép, ezer emlék, kedvesek, akkor idegesítő, utólag már megmosolyogtató emlékek
sora.
Aztán
évek alatt lassan változott a helyzet. Csak fokozatosan történt meg döbbent
felismerése annak, hogy Pocokban nem jól működik valami, már nem olyan kedves, sokszor
„elmentek neki otthonról”. Hirtelen haragú, agresszív lett, később már harapott,
támadott, ha valami nem tetszett neki… ilyenkor elveszítette a kontrollt, a
tekintete megváltozott, nehezen tért magához, zavart volt, értetlen… s ahogy
ilyenkor adódik, az ember először magát hibáztatta: elrontottam valamit? nem
jól neveltem? túl keveset mozgatom, foglalkoztatom? nem jól csinálom? rossz a
kapcsolatunk?
Nem.
Pocok tökéletesen dolgozott, munkaszituációban mindent csinált, kétszeres,
háromszoros elánnal, túlteljesítve a tervet. Valójában ezért sosem lehetett
vele igazán jól dolgozni, nem viselkedett megbízhatóan, mert nehezen tudott
leállni. Profi (munka)kutyások mondanák, hogy csak úgy viselkedett, mint egy
munkakutya. De nála nem erről volt szó. Olyan magas hőfokon élt, izzott, folyamatosan
(amikor nem aludt), oly veszettül égette az energiáját, hogy ‒ és ez meggyőződésem
‒ az idő előtt felemésztette őt, s mindezt mi tehetetlenül, eszköz nélkül
néztük végig.
Főleg
spánielesek hallottak már a Rage-szindrómáról. Beszéltem is tulajdonosokkal,
akiknek kutyájuk ennek jeleit mutatta, állatorvossal, specialistával, a kedves
doktornővel, aki ennek a betegségnek (vagy viselkedési zavarnak, ahogy tetszik)
kutatója és rám áldozva az idejét két órán keresztül tárgyalta át velem Pocok
esetét és elmondta, hogy higgyem el, nincs remény, innentől kezdve csak
lejtmenet lesz, altassuk el. Kémia vagy genetika, teljesen mindegy, ebből nincs
kiút.
Nem
bírtuk elaltatni, akkor még nem.
Pocok
hirtelen öregedett meg, szinte egyik pillanatról a másikra, kutyaidőben mérve
is túl gyorsan. Először csak azt vettük
észre, hogy rosszul lát. Aztán az agya, a kis buksija. Sokat aludt, alig ismert
meg minket. Hirtelen erőtlen lett, folyton szétcsúsztak a lábai a kövön. A
bundája őszessé, fakóvá, kopottá vált. Azért étvágya még volt, ó, az nagyon is.
Azért buksisimogatásra még odajött. Odajött, odatolta a fejét, aztán morgott és
meg akart harapni. Az a keserűség sohasem fog elmúlni, azt hiszem.
De
nem erre emlékezem, hanem az ereje teljében lévő, gyönyörű kan pumira, az erős
és vidám Pocokra, akinek lobognak a fülei, ahogy rohangál a szittyós réten,
ahol a legjobban érzi magát. A kedvesre és az okosra, az erősre és arra a
kutyára, aki a davir dog design megalkotására késztetett, sok szép színes
nyakörv és póráz viselőjére és fiatal felnőtt korunk meghatározó kutyájára, aki itt volt a kisfiam
születésekor és aki mellett a fiam felnőhetett. Akitől tanultam és aki Juharkát
is tanította. Aki valójában csupa-csupa szeretet, fény és színtiszta élet volt.
--
This part is about Pocok.
About Pocok, who was the inspiration behind davir dog design, back in 2009, at the very beginning. The goofy, soft, furry, playful one, sometimes annoyingly overexcited, all pink tongue and furry paws, all life and (occasionally buzzing) energy.
Jackson Pocok (with a paintbrush in his mouth), Pocok the tunnel digger, Pocok jumping out of the back of the car without asking and charging into the 'Fészek' store, only to scurry back out with his tail tucked firmly between his legs; Pocok plunging into the sea — obviously intending to swim across it, because it took us a good 20 metres before we managed to get his attention, and he only turned back when I was already desperately taking my clothes off to swim after him —; Pocok, endlessly curious, always wanting to know everything, always wanting something; Pocok with the blindingly intelligent, almost genius brain; sweet Pocok, cuddly Pocok, sometimes aggressively pushy Pocok; Pocok determined to get upstairs at all costs (and getting himself stuck among the books on the shelf that served as the stair railing); Pocok peacefully snacking with our little son during our stop in Weisskirchen; Pocok running through the vineyards of Würzburg… I could go on and on.
A thousand pictures, a thousand memories. Sweet memories, memories that were irritating at the time but make us smile now.
And then, over the years, things slowly began to change. It took us a long time to realise, almost with disbelief, that something was not working properly inside Pocok. He was no longer the same sweet dog. Sometimes it was as if “he wasn’t quite himself”. He became short-tempered and aggressive. Later he began to bite and attack when something displeased him… At those moments he lost control. His eyes changed. It was difficult for him to come back to himself afterwards. He was confused, bewildered… And as is so often the case, our first instinct was to blame ourselves: Did I do something wrong? Did I raise him badly? Does he not get enough exercise or stimulation?Am I doing something wrong? Is there something wrong with our relationship? No.
Pocok worked perfectly. In a work situation, he did everything — with twice, three times the energy, always exceeding the plan. In fact, that was precisely why it was never really possible to work well with him. He was not reliable, because he found it so difficult to switch off. Professional working-dog people might have said that he was simply behaving like a working dog. But that wasn’t what was happening with him. He lived at such a high temperature, burned so intensely and constantly — whenever he wasn’t asleep — that I am convinced this relentless energy consumed him before his time. And we could only stand by and watch, helplessly, without the tools to do anything about it.
Especially among spaniel owners, some people have heard of Rage Syndrome. I spoke to owners whose dogs were showing signs of it. I spoke to a vet, a specialist, and to the kind female doctor who researches this condition (or behavioural disorder, call it what you will). She gave me two hours of her time, went through Pocok’s case with me in detail, and told me — and I really had to believe her — that there was no hope. From that point on, it would only be downhill. We should have him put to sleep. Chemical or genetic, it made no difference. There was no way out.
We couldn’t have him put to sleep. Not then.
Pocok suddenly grew old. Almost from one moment to the next — far too quickly even by dog years. At first, all we noticed was that he couldn’t see properly. Then it was his brain, his little head. He slept a lot and barely recognised us. He suddenly became weak; his legs kept sliding apart on the stone floor. His coat turned grey, dull and worn. But he still had an appetite. Oh, he certainly did. And he would still come over when we stroked his head. He would come, push his head against us, and then growl and try to bite me. I don’t think that bitterness will ever go away.
But that is not how I remember him. I remember the beautiful male Pumi in the prime of his life. Strong and cheerful Pocok, his ears flying as he raced across the marshy meadow, the place where he was happiest. I remember the kind one, the clever one, the strong one. The dog who inspired me to create davir dog design. The wearer of so many beautiful, colourful collars and leashes. The dog who was such a defining part of our young adult lives, who was there when our little boy was born, and who our son was able to grow up alongside. The dog I learned from, and the dog who taught Juharka, too. The dog who, in truth, was nothing but love, light and pure life.
* * *
In Memoriam Juharka
Kedves,
kedves Juharkám.
2009.10.23.–2023.06.27.
Juharka
kicsi, Juharka a tenyésztőnél az ölembe mászik, Juharka megérkezik hozzánk,
Juharka elfoglalja a kanapét (Pocok pedig a lépcsőn duzzog), Juharka növendék,
Juharka és az első hó, Juharka kesztyűt eszik, Juharka Pockot követi és mindent
tőle tanul, Juharka összelopkodott tárgyakból kupacot rak a kertben, Juharka
Pocokkal rohangál, Juharka a kanapén fekszik, Juharka mancsozik, Juharka
összedugja a fejét az enyémmel, Juharka a würzburgi szőlődombokon, Juharka
(Pocokkal összeillő) színes nyakörvvel-pórázzal pózol, Juharka ugat, Juharka az
asztalon fekszik (amikor nem látjuk), Juharka kapar, Juharka megeszi a
varrótűmet és megműtik, Juharka az ásványi zárásnál, Juharka dinnyét eszik,
Juharka (és Pocok) a bécsi Ikeában, Juharka mászókára mászik, Juharka kirándul,
Juharka hányik az autóban, Juharka a szalmabálán ül
(egyedül/Pocokkal/Zseppével/velem), Juharka a fülembe nyal (fúj), Juharka és a
tenger, Juharka finnyázik a vacsira, Juharka terel (illetve nem terel), Juharka
a viharban mellettem jön csattogó villámok között és nem fél, Juharka szelfizik
a családdal, Juharka Pockot fenyíti, Juharka keresős játékot játszik, Juharka
beleakad a kertben a loncba (és úgy kell kivágni), Juharka az állatorvosnál
arisztokratikusan viselkedik, Juharka színes kendőben, Juharka összegömbölyödve
alszik, Juharka a hazaérkező Zseppe tízóraimaradékára vár, Juharka a hátán
fekve alszik, Juharkának nem hiányzik Pocok, Juharka az ölemben alszik, Juharka
a farkas (a Piroska és a farkasból), Juharka piszkál, Juharkának hiányzik
Pocok, Juharka reggel üdvözöl, Juharka Blankival a réten, Juharka az újonnan
kapott biciklis kosarában ül (és izomlázat kap az egyensúlyozástól), Juharka szelfizik
a családdal, Juharka lökdös, Juharka a Szigetközben, Juharka el akar jönni
velünk (de mondjuk, hogy nem vihetjük el), Juharka sétára készen ugrik, Juharka
boldog, Juharka lihegve ül az autóban az anyósülésen és lobog a füle, Juharka
szőnyeget kapar és felszedi a szálakat, Juharka nyakán furcsa csomó van,
Juharka gyógyszert kap, Juharka lábait kapkodja a cecinai forró homokban,
Juharka és a pisai ferde torony, Juharka szelfizik a családdal, Juharka a
ražanaci strandon, Juharka az őszi erdőben az avarban rohangál, Juharka
karácsonyi ajándéka a fa alatt, Juharkát CT-hez altatják, Juharka eredménye
biztató, Juharkát műtik, Juharka élni akar, Juharka már nem a régi, Juharkát
ismét műtik, Juharka rosszul van, Juharka sétál, Juharka köhög, Juharka fél,
Juharka eljön velünk, Juharka szelfizik a családdal, Juharka szeme, Juharka
nagyon rosszul van, Juharka átölel a mancsával és néz...
De
csak egyetlen képet teszek ide.
--
My
dear, dear Juharka.
23 October 2009 – 27 June 2023
This is where I should probably insert a collection of thousands of photographs…
Little
Juharka, Juharka climbing into my lap at the breeder’s, Juharka arriving at our
home, Juharka taking over the sofa (while Pocok sulks on the stairs),
adolescent Juharka, Juharka and the first snow, Juharka eating a glove, Juharka
following Pocok and learning everything from him, Juharka making a pile in the
garden out of things she had stolen from around the house, Juharka running
around with Pocok, Juharka lying on the sofa, Juharka pawing at us, Juharka
pressing her head against mine, Juharka among the vineyards of Würzburg,
Juharka posing in a colourful collar and leash matching Pocok’s, Juharka
barking, Juharka lying on the table (when we weren’t looking), Juharka digging,
Juharka swallowing my sewing needle and having surgery, Juharka at the mineral
spring, Juharka eating melon, Juharka (and Pocok) at the IKEA in Vienna,
Juharka climbing onto playground equipment, Juharka hiking, Juharka throwing up
in the car, Juharka sitting on a hay bale (alone / with Pocok / with Zseppe /
with me), Juharka licking my ear (yuck), Juharka and the sea, Juharka turning
her nose up at dinner, Juharka herding (or rather, not herding), Juharka
walking beside me through a storm, lightning crashing all around us, without
being afraid, Juharka taking selfies with the family, Juharka disciplining
Pocok, Juharka playing search games, Juharka getting caught in the honeysuckle
in the garden (and having to be cut free), Juharka behaving aristocratically at
the vet, Juharka in a colourful scarf, Juharka curled up asleep, Juharka
waiting for Zseppe to come home with the leftovers from his mid-morning snack,
Juharka sleeping on her back, Juharka not missing Pocok, Juharka sleeping in my
lap, Juharka as the wolf (from Little Red Riding Hood), Juharka pestering us,
Juharka missing Pocok, Juharka greeting us in the morning, Juharka with Blanka
in the meadow, Juharka sitting in her newly acquired bicycle basket (and
getting sore muscles from balancing), Juharka taking selfies with the family,
Juharka nudging us, Juharka in the Szigetköz, Juharka wanting to come with us
(but us telling her that we couldn’t take her), Juharka jumping with excitement
when she knows it’s time for a walk, Juharka happy, Juharka sitting panting in
the front passenger seat of the car, her ears flying in the wind, Juharka
scratching the carpet and pulling out the threads, Juharka with a strange lump
on her neck, Juharka taking medication, Juharka lifting her feet from the hot
sand in Cecina, Juharka and the Leaning Tower of Pisa, Juharka taking selfies
with the family, Juharka on the beach at Ražanac, Juharka running through the
fallen leaves in the autumn forest, Juharka’s Christmas present under the tree,
Juharka being put under anaesthesia for a CT scan, Juharka’s results looking
promising, Juharka having surgery, Juharka wanting to live, Juharka no longer
being the same, Juharka having surgery again, Juharka being unwell, Juharka
walking, Juharka coughing, Juharka being afraid, Juharka coming with us,
Juharka taking selfies with the family, Juharka’s eye, Juharka being very, very
ill, Juharka wrapping her paw around me and looking at me…
But
I will put only one picture here.
