II.
Ma reggel Lelle felé sétáltunk Bagóval, másfél kilométer oda, másfél vissza. Reggel nagy széllel zuhogó, hosszú eső érkezett, 1/2 9-kor már sütött a nap. Bagó az utóbbi napokban nem akart sétálni jönni. Kétségbe voltam esve. Bagó úgy tűnt elém akkor, mint szívekkel dobálózó úriasszony, kegyes, jó hölgy, életzsonglőr.
Ma megint gyerek, moszatszagú, sumír gyerek, tócsából tócsába rohan, lót-fut előttem, szív alakú kavicsot hajigálok neki, hogy meginduljon. Szeretelen játékosságra ismét kinyitotta szívét: boldogság és büszkeség költözik ilyenkor belém is, felhőtlen reggel, a felelősségteljes séta fészkelődő-harmonikus tollászkodása a lelkemben.
Átmegyünk a gyerektáboron, és mindennap átsuhan rajtam, hogy az időben, az idővel hogyan jönnek közelebb és közelebb. Meg lehet őket szokni. Az idő nagy illemtanár. Bagó, a szívrabló, a pisiskirály, megtalálja a kellő reakciót, a kapu sarokkövére spriccel egyet bőséges készletéből, és rázza tovább fekete bolyhos farát. Mennyi emberi ügyetlenség, mozgás-kísérlet teljesedik ki benne graciőz mozdulattá. Mozgásfolyammá. A kecsesség, az elegancia valóban valamely delnőhöz hasonlítja ezt a régi gyereket.
Elérünk a fordulóhoz, ahol meg szoktunk pihenni, Bagó berohan az iszapos-moszatos-piskos vízbe, és mikor már harmadszor száguld vissza hozzám, már lába, feje, hasa tele kosszal. Levetem a cipőimet, bemegyek a vízbe, hívom, hogy lemossam. Nehezen cihelődik, aztám megadja magát, és finnyásan tűri, hogy mossam és kinyomogassam, mint egy szivacsot.
Kiparancsolom a fűbe, előremegyünk a kővel rakott parthoz. Pici mólót kanyarítottak egy csónaknak, a part felőli része homok.
A régi Szemes. Homokpart. Kavicsok aranya. Simogató-ölelő drága homok. Negyven év. Megváltozott világ. A víz lassan nyaldossa széles nyelvével a partot, kiteregeti szennyesét, megkönnyebbülve indul vissza az ős-szájba, az anyaölbe, a tóba. Mint szőke, illanó szláv táncosok újra és újra vonalba verődő sorai, úgy érkeznek a part rivaldafényeihez az elomló, megadó kis hullámok. Nyaklánc barna nők nyakán. Gyermekajkon gyöngyöző buborékok.
Közben Bagó, aki először találkozik az igazi régi parttal, boldogságában olyan tüzes körtáncot jár, mint valamely néger törzs az elejtett vad körül. Egyre sebesebben robbantja körbe magát, a homokon újra és újra lepihen, fejét befúrja a nedves homokba. Mintha az anyaföldet csókolgatná. Feje egyre kisebb volt a víztől, egyre őszebb a szakálla a homoktól. A boldogság hangjait rikkantgatja felém, szüntelenül mesél, vitatkozik. Mintha ilyeneket mondana: „Ez igen! Hij, hij, tyű! Nosza! Hip, hip hurrá! Fine!”
Igen, amiket ő mond csekély mondatkészletével, csodálatos gyermeki nyelvén, nem fordítható. A mondatok rövidek, ismétlődnek, de olyan ősi értelműek, mint a Szentírás tömör mondatai. Mint a szentmise ősi szövegei: „Dominus vobiscum”, „Et cum spiritu tuo...”
És miközben öröme „circumdederunt” mozgásait, táncait és hangjait hallgatom, felhős szívem emlékezése megint visszaszáll gyerekkoromba, őskoromba, a kezdethez, az öreg kerekes kúthoz, amiből elmélázva húzogatom felfelé múlt, az agyam ágyában elnyúlt múlt vödreit. Néha, mint agyi abortus, kaparom le a lerakódásokat, a régmúlt nemzés nyomait, néha kólikás szomorúsággal húzogatom a vödröket. A felhúzott víz nem hűvös, mint a Deér-villa mohos kútja volt, a víz nem enyhíti szomjúságomat. A jelen köveit mossa alá, mossa, koptatja, üregesíti a perceket.
Így fordul minden percem a múltba; a síkok úgy csavarodnak egymásba, mint a Millenáris betonpályája. Agyam, szívem megcsavart betonteknő.
Míg ábrándozom, Bagó egy egész régi, hosszú, kéthónapos nyarat játszik végig szüntelenül rimánkodva, hogy ne menjünk még. És megint és megint az jut eszembe, hogy az én életemet, gyermekkoromat éli vissza, ugyanúgy örül mindennek, amit én nap nap után temetek, újratemetek valamely szokatlan, mazochista szertartással, naponként unos-untalan.
Belém issza magát a Balaton örök kékje, a reggel aranya már a homokba törte magát. És szemben Zánka. Közel a part. Tavaly, mintha tegnap lenne, 44 év mintha mindennap, minden nap, napra nap, mindennap elvonulna. A kelő Nap kihalássza a Balatonból hajnalban és este, a tejúton, A Göncöl szekerén hejehujás részeg hangulatban távoznak régi napjaim, mint badacsonyi kirándulók, énekelnek le a gránitos buckákon. A játék mindennap ismétlődik. A szertartás elkopott mechanizmussá válik, mint az Ibusz-misék Tihanyban. Állok lelkem kapujában, nézem a felvonulókat, mint ahogy a kormánypáholyból nézi Kádár a május elsejei tömeget.
Fagyott-keserű arccal integetek Isten pórázán.
„Az égbe bál van, minden este bál...”
/Részlet Latinovits Zoltán: Bagó story. Vallomások a kutyavilágról című írásából. Folyt. köv./
/An excerption from Latinovits Zoltán's writing: Bagó Story. Confessions from the world of dog./
